FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok

Magam sem tudom egyértelműen megfogalmazni, mitől tartom Darren Aronofsky egyik legjobb munkájának és egyben egyik kedvencemnek A forrást. Alapvető gondolatai, lehengerlő látványa ugyan tényleg kiemelkedőek, de nem példátlanok a filmtörténelem során, még az sem feltétlenül, hogy ennyi kiváló elem egyszerre legyen jelen egy műben. Azonban az a felülmúlhatatlan elegancia, ahogyan az alkotás fogalmazásmódjában egyesíti rengeteg csapdát tartó alkatrészeit, A forrást a film mint médium egyik legtökéletesebb kiaknázójává teszik.

Aronofskynak mindig is hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy a hétköznapi drámákat a művészfilmes szimbolikával vegyítse, ebből a szempontból pedig A forrás egyik legjobb műve. Izzi elmúlása és az ezt feldolgozni képtelen Tom története önmagában is alapot képezhetett volna egy erős alkotáshoz, a két egyszerre jelképesen és szó szerint is értelmezhető szál jelenléte azonban egy egészen más dimenzióba helyezi. Számos darabra igaz, hogy alapélményét más formában is képes közvetíteni (máskülönben nem léteznének adaptációk), azonban A forrás ilyen szempontból leírhatatlan módon képes kommunikálni érzelmeit és gondolatait. A Clint Mansell zenéjéből, a csodálatos képekből, az egyszerre szívfacsaró és felemelő katarzisból felálló összhatás szinte már túllépi a történetmesélés határait, ahol már nem is az eseménysort éljük át, hanem egy annál sokkal transzcendentálisabb élményt.

A forrás ugyanakkor nem mosta le magáról, hogy a kompromisszumok filmje: érződik a bizonytalanság azokon a pontokon, ahol az explicit részleteket a szelídebb korhatár kedvéért meg kellett nyirbálni, sok jelenete még akkor is nagyobb eredeti ambícióról árulkodik, ha nem vagyunk tisztában olyan részletekkel, hogy a konkvisztádor eredetileg egy hadseregnyi majával küzdött volna meg, és mintha a szimbolizmus is helyenként áldozatul esett volna az egyszerűsítésnek. (A laborba visszarohanó Tom és az Inkvizítorhoz vágtató Konkvisztádor erősen stilizált képei például egyértelműen a párhuzamosság céljával születtek, ehhez képest bő fél óra eltéréssel láthatók.) Az egyaránt stúdiószagú belsők és külsők léte pedig ugyan még indokolható a témából eredő fojtogató hangulattal, azonban ezek megtörése végül egyetlen helyszín erejéig már kifejezetten furcsán veszi ki magát.

Más tekintetben ugyanakkor meglehetősen tudatosak A forrás megoldásai: Matthew Libatique szokatlan szögből felvett beállításai, az egységesen narancssárgára stilizált színvilág egy rendkívül egyedi külsőt teremt az alkotásnak. Külön briliáns megoldás, hogy Aronofsky az olcsósítás okán drága vizuális effektek helyett egy baktériumot használt fel Xibalba megjelenítéséhez, amivel szándékának megfelelően valóban nem öregszik műve látványa.

Felejthetetlen élménnyel szolgáló mesterműról van tehát szó, amelyről éppen csak az a közhely nem mondható el, hogy kudarcba fulladt eredeti elgondolásainak végül még egyenesen pozitív hozadékai lettek. A forrás olyan tekintetben sem tündérmese, hogy bizony megszenvedte azt, hogy nem képviselhette maradéktalanul rendezője vízióját.

9/10

A forrás teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán