1968-ban a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) Budapesten tartotta éves konferenciáját, és titkos szavazással kiválasztotta a az 1948-1968 közötti legjobb magyar filmet (miért azt? nos, azért, mert abban az évben volt a magyar filmgyártás második államosításának 20. évfordulója). A következő alkotások szerepeltek rajta: Talpalatnyi Föld, Szegénylegények, Körhinta, Hideg napok, Budapesti tavasz, Hannibál tanár úr, Bakaruhában, Ház a sziklák alatt, Tízezer nap, Sodrásban, A tizedes meg a többiek, Apa. Kicsit vonalasak voltak ezek az alkotások, de ettől még értékesek. Aztán 2000-ben újragondolták a listát, ezúttal a magyar film- tévékritikusok és újságírók szavazták meg minden idők legjobb 12 magyar moziját, amely a következőképpen alakult: Szegénylegények, Szerelem, Szinbád, Emberek a havason, Valahol Európában, Megáll az idő, Hyppolit a lakáj, Körhinta, A kis Valentino, Az én XX, századom, Apa, Hannibál tanár úr. Nem tudom, ki hogy van vele, engem kicsit zavar, hogy még nem láttam mindegyiket, ezért az új rovatban sorra veszem a két listán szereplő alkotásokat, mert filmbolond vagyok és szeretem a jó mozikat, amelyek mára már klasszikussá értek.

Mit jelent az, hogy háborús bűn? Aki ellenvetés nélkül végrehajtja a parancsot, az a kötelességét teljesíti, vagy nem akadályoz meg egy erkölcstelen tettet? Ha a bíróság fel is menti az embertelen cselekményekben közreműködő, alacsonyabb tiszti rangú személyeket, ők vajon meg tudnak-e szabadulni azoktól a lelki terhektől, amelyeket egész hátralévő életükben viselniük kell? Nagyon komoly erkölcsi kérdések ezek, amelyeket a most elhunyt Kovács András nem félt feltenni, de egyértelmű válaszok nincsenek, ahogyan minden ember másként élte meg a saját szerepét egy háborús bűntettben (jelen esetben az 1942-es bácskai vérengzésekben, de itt nem ez volt lényeg, hanem a dolgok lélektani oldala). Kőkemény drámát kapunk a pofinkba, amelyet biztosan nem felejtünk el, annyira mélyen megérinti a nézőt az a tömény tragikum, ami a jelenetekből árad, és sokkal többet mond el a háborúról, mint egy überlátványos csata, mert az emberi lélek olyan mély bugyraiba enged betekintést, amelyet nem biztos, hogy látni akartunk.

A második világháború után a tárgyalásukra várnak a háborús bűnökkel vádolt elítéltek. A három tiszt mellé egy nap egy tiszthelyettes érkezik, ami ellen először élesen ágálnak a rangban felette állók, de mivel nem tehetnek semmit a helyzet ellen, lassan szóba elegyednek egymással. És a négy ember különböző szempontból elmesélt történetéből megismerhetjük, milyen borzalmas dolgok történtek abban a három napban...

A háborúban iszonyú dolgok történnek, ezt tudjuk, de teljesen más a történelemkönyvekben olvasni a történtekről, mint a saját szemünkkel látni. Kovács András kiválóan élt azzal a filmes fogással, hogy egy kis helyiségben (jelen esetben egy börtöncellában) összesűrűsödik a dráma, azonban ez csak akkor működik, ha a színészi játék rendben van, hiszen a művészek arcán időzik a legtöbbet a kamera, ha ők nem tudják hitelesen eljátszani a szerepüket, nem fog hatni a film. A rendezőnek azonban nem kellett ilyen problémával szembenéznie, hiszen Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Szirtes Ádám és Szilágyi Tibor négyese simán elvitte a filmet a hátán, élmény volt nézni fajsúlyos alakításukat. A mellékszerepekben is olyan színészóriásokat láthatunk, mint Psota Irén, Bara Margit, Avar István, Major Tamás vagy Vass Éva, akiknek néhány jelenet elég volt ahhoz, hogy teljes emberábrázolást tudjanak bemutatni.

Büky őrnagy a tisztikar tagjaként nem vett részt személyesen a vérengzésekben, így őt nem az érdekli, hogy rengeteg ember meghalt, hanem az, hogy a felesége eltűnt, és a magánéletével foglalkozva nem vett tudomást a körülötte zajló eseményekről. Tarpataki főhajónagy teljesen véletlenül csöppent az események sűrűjébe, érezte, hogy nem helyes, amit tesz, de mégis engedelmeskedett a parancsnak (bár megpróbált megmenteni néhány embert, de közel sem eleget), és nem tud szabadulni az önvádtól, hogy nem tett semmit, pedig talán lett volna lehetősége rá. Pozdor zászlós szintén kimaradt az események sűrűjéből (a katonák teáztatásával lett megbízva), de amikor szembesült azzal, hogyan ölik a vízbe az embereket a katonák és a csendőrök, szintén nem tett semmit, egyszerűen nem akart tudomást venni arról, amit látott, és beszélni sem akar róla. Szabó tizedes járőrként mindent látott, de nem tartja magát bűnösnek, hiszen ő maga személyesen nem ölt meg senkit, "csak" végrehajtotta a felettese által kiadott parancsot. Különböző szinten szembesülnek azokkal az iszonyú bűnökkel, amelyeknek részesei voltak (még akkor is, ha a szó szoros értelmében nem vérezték össze a kezüket, és nem ők adtak parancsot az emberek megölésére), egymást és magukat próbálják meggyőzni arról, hogy akkor és ott nem tehettek semmit annak érdekében, hogy megakadályozzák a gyászos eseményeket. Azonban a történetek szálai végül összefutnak, és az események tragikus fordulatot vesznek, de ettől senkinek sem lesz könnyebb a lelke. Katartikus erejű dráma, főleg a legvége letaglózó, amikor a néző már tudja, hogy milyen személyi összefüggésekre fog fény derülni nemsokára, a rendező pedig a végsőkig fokozza a feszültséget, hogy aztán egy nyugtalanító képsorral zárja le a történetet.

Hibátlan forgatókönyv készült Cseres Tibor regényéből, zseniális színészi alakításokhoz van szerencsénk, a filmes eszközökkel (fény-árnyék, a jelenetek sorrendje, stb.) is kiválóan élt a rendező, nem véletlenül ez a filmje a leghíresebb darabja az életműnek, dacára annak, hogy A ménesgazdát 1979-ben a berlini filmfesztivál fődíjára jelölték, A vörös grófnő pedig gyerekkoromban az egyik leghíresebb magyar filmnek számított. Nem értem, hogyan maradt ki eddig az életemből ez az alkotás, hiszen történelmfüggő vagyok és a dráma is a kedvenc műfajom, de talán jobb is, mert korábban túl fiatal lettem volna ahhoz, hogy értékeljem mélységes lélektani erejét

Az a legfélelmetesebb a filmben, hogy időtlen. Mert mindig lesznek háborúk, katonák, civilek ellen elkövetett bűntettek, és egyszer minden résztvevőnek szembe kell néznie azzal, hogy mit követett el, és milyen mértékben felelős (elsősorban nem jogi, hanem erkölcsi szempontból), és hogyan tudja tovább élni az életét a kínzó emlékekkel. Ezen túl pedig a rendező azt is bemutatta, milyen emberi okok miatt nem lázadtak fel a katonák azok ellen a tettek ellen, amelyekről pontosan tudták, hogy helytelenek, mégsem tettek semmit. A parancsok kiadóit a háború után kivégezték, de azoknak az embereknek, akik ezeket a parancsokat végrehajtották, életük végéig együtt kellett élniük az emlékeikkel. Iszonyúan erős dráma, amelyet biztosan nem felejt el, aki látta.

10/10

A Hideg napok teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.