A mosolyok már a spájzban vannak? Pedig még csak a film címét írtam le..
Ugye milyen felháborító, hogy mostanában nem készülnek igazán jó, maradandó vígjátékok? Külföldi sem igazán, magyar pedig pláne. Ezért amikor besokalltam a sok drámától, némi hezitálás után ezt az alkotást vettem elő, és láss csodát, ezredjére is betegre nevettem magam rajta. Kevés vígjáték tud ennyi év után is ennyire friss maradni, a siker titka a zseniális forgatókönyv és a kiváló színészi alakítások.
A második világháború vége felé járunk, valahol Magyarországon. Egy magányos motoros száguld a harcmezőn, körülötte robbannak a robbbanivalók, de ő elszánt arccal halad a célja felé. Ami mi is? Hazajutni. Elég volt három év a fronton, zsebben az ezred zsoldja, irány a békés nyugdíjas évek távol ettől az őrülettől! Ámde az az átkozott motor elromlik, a szerelőműhelyben Molnár tizedes (Sinkovits Imre) találkozik egy fiatal fiúval (Iglódi István), akinek megígéri, hogy hazaviszi az édesanyjához. Egy kastély került útjukba, melyet üresnek vélvén be is kvártélyoznák magukat átmenetileg. Ámde a teljes magány csak vágyálom, itt van mindjárt Albert, a nem kicsit sznob komornyik (Major Tamás), aki nem örül túlságosan, hogy a bárói család után holmi pórnép lába tapossa az ősi ház padlóját. De akad itt még néhány katonaszökevény (Szabó Gyula és Kozák László), valamint egy erősen életunt zászlós (Darvas Iván). Ezen szép kompánia némi torzsalkodás után felkészül lélekben arra, hogy a tervezettnél több időt fognak eltölteni egymás társaságában, amikor kezd kicsit túlzsúfolttá válni a kastély, gyors egymásutánban megfordulnak itt a németek, az nyilasok, és még aki arra jár. Mivel ki tudja hogyan fordul a hadiszerencse, bespájzolnak maguknak egy kommunista foglyot, Szíjjártót (Pálos György), valamint egy orosz sérült katonát, Grisát (Cs. Németh Lajos) - akinek a jó moszkvai nénikéjét fogják még szidni a történet folyása során -, és elkezdődik egy őrült kaland a háború kellős közepén, amelynek tétje az életük.
A forgatókönyv zseniálisan jó volt. A háborúval ritkán szoktak viccelni, pláne a hatvanas években, üdítő kivétel ez a film. Nem veszi magát komolyan a történet, egyáltalán semmi hősi nincs a főszereplőkben, kisemberekről van szó, akik egyszerűen csak túl akarják élni a világégést. Dobozi Imre fergetegesen jó szöveget írt, folyamatosan szórja a poénokat, ráadásul okosan kihasználja a helyzet és jellemkomikumot is. A karakterek telitalálatok, felszínesnek tűnnek, holott valójában nagyon is komoly mélységekbe vezet el bennünket a humoros csomagolás. Minden figura jól kidolgozott, az ironikus felszín alatt azonban ott van a háború borzalmainak bemutatása is. A korabeli magyar társadalom minden szintje és alakja megjelenik a filmben, ez a sokszínűség adja humorforrást. A klasszikus háborús alaphelyzet: katonák találkoznak a fronton és a kezdeti ellenségeskedés után összebarátkoznak, ennek ad új dimenziókat a humor. Ha nagyon szigorú akarok lenni, azt mondom, hogy néhány vágás kicsit félrement, és van egy-két dramaturgiai hiba benne, ami kicsit összezavarja a történetet, de legmélyebb sajnálatomra nem tudtam ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozni, mert folyamatosan fordultam lefelé a székről a nevetésről. Nincs üresjárat, itt résen kell lenni, mert mindig történik valami, ki ér rá ilyen technikai kérdésekkel foglalkozni?
A színészi játék egyszerűen fenomenális volt. Eredetileg Bujtor István lett volna a főszereplő, de végül Sinkovits Imre kapta a szerepet, mára a nézők emlékezetében eggyé vált a vidám, vagány figurával (pedig ragyogó drámai színész volt, én még láttam színpadon!). Nem vette magát túlságosan komolyan, felszabadultan komédiázott, ugyanez volt érvényes a film minden egyes szereplőjére. Major Tamás kiváló volt Albertként, főként az arckifejezései felejthetetlenek, Darvas Iván mint életunt arisztokrata tökéletes. Az én személyes kedvencem Márkus László, aki a falási mániában szenvedő német tiszt mellékszerepében is képes teljes emberábrázolásra (kiváló színészünknek nagy szerelme volt a film, de az sajnos elég mostohán bánt vele, kevés főszerepet játszhatott el a vásznon).
Keleti Márton már a Mágnás Miskával is bebizonyította, hogy nagyon jól tud vígjátékot rendezni, azonban ebben a filmben jutott el pályafutása csúcsára. Rengeteg szállóige született a poénokból, kell ennél több bizonyíték arra, hogy mennyire időtálló alkotásról van szó? Ebben az alkotásban minden összejött, érződik rajta, hogy jókedvvel készítették (biztos vagyok benne, hogy egy hatalmas buli volt a forgatás), a különböző filmes szakmák profizmusa összeadódott, és egy kivételes, maradandó alkotást hozott létre.
A legjobb magyar háborús vígjáték, kortalan klasszikus, nem lehet elégszer megnézni!
9/10
