M. Night Shyamalan már ideje megtisztelő helyet foglalhat el, a legközhelyesebben utált alkotók között, természetesen az elmúlt 10 évben nyújtott teljesítményével nem oktalanul. De ahogyan az megszokott, a divatutálat az ő esetében sem engedi láttatni érdemeit, erre pedig jó példa a lejtmenet kezdetét jelentő A falu, amelynek megosztó jellegét jól mutatja, hogy ugyanazon egy díjátadón egyszerre a legrosszabb és a legalulértékeltebb film díjára is kapott jelölést. És valóban meglehetősen ambivalens élményről beszélhetünk: ez a mű egyszerre Shyamalan karrierjének csúcsa, egyben pedig a saját rutinjába belezavarodó alkotó hattyúdala is.

A 19. század végén a világtól teljesen elzárva él egy kis falu. A települést körülvevő erdőben ugyanis rémisztő lények járnak, amelyek ugyan már évtizedek óta nem bántották a lakókat, de lehetetlenné teszik a kapcsolatot a külvilággal. A helyiek ezt alapvetően nem is bánják, azonban amikor a törékeny status quo felborulni látszik, illetve gyógyszerre is szükségük lenne a városból, egyre több fiatal fejében fogalmazódik meg a gondolat, hogy az általános rettegés ellenére nekivágnak az erdőnek.

A Jelekhez hasonlóan Shyamalan itt is egy rendkívül meghatározó műfaji tematika felől indít, és szintén nagyon hamar háttérbe szorítja azt: bár az erdő hátborzongató zajai, sokat sejtető neszei hibátlan érzékletességgel kúsznak fel a hangsávra, fenyegetésük egy-két jelenetet leszámítva távoli és elszigetelt marad, a történet fókuszába pedig a falu sajátos társadalma és lakói viszonyai kerülnek. A rendező ezúttal a félelem és ártatlanság gondolatvilágát veszi célba, kifinomult eszközökkel építve fel azok motívumrendszerét (hibátlan ötlet például, hogy a lakók közül még a 25-30 éves felnőttek is gyerekes játékokkal múlatják mindennapjaikat), valamint utánozhatatlan időzítéssel és művésziséggel fűzve bele szövegeibe vagy éppen képi megoldásaiba. (És persze James Newton Howard libabőröztetően átható zenéjéről se feledkezzünk meg.)

Azonban Shyamalan annyira ennek a szimbolikának a kibontásán ügyködik, hogy közben elfelejt történetet mesélni: 1 órán kell várnunk, mire kiderül, ki a valódi főszereplő a számos karakter között ugráló narratívában, mire a konkrét konfliktushelyzetet kialakító esemény megtörténik, és elkezd egy tényleges dramaturgia is kibontakozni A falu forgatókönyvében. Azonban ez sincs feltétlenül pozitív hatással az összképre, előző három munkájával ellentétben például a védjegyévé vált csavar az addig látottak betetőzése helyett már csak illúzióromboló kényszernek tűnik.

Semmivel sem éreztem volna kevesebbnek A falut az utolsó fordulat hiányában, hála részben annak is, hogy gyakorlatilag egy fordítva felépített filmnek tűnik: a koncepció részletgazdag, sokszínű ábrázolásából indul, hogy annak címszavakban megfogalmazott kiindulópontjába érkezzen meg. Ezért is olyan körülményes utunk a forgatókönyv során, ezért is veszünk el a rengeteg figura között, és ezért válik az alkotás az idő előrehaladtával egyre letisztultabbá és lényegre törőbbé.

Abból a szempontból tehát tényleg Shyamalan hanyatlásának kezdetét jelöli ez a film, hogy miközben rendezőként karrierje csúcsára ért el vele, íróként addigi pályafutása egyik legkiforratlanabb művét tette le az asztalra. A faluban számos elképesztő mozgóképes pillanat van, de a frusztráló összkép egy saját stílusának rengetegében egyre inkább elvesző alkotóról tesz tanúbizonyságot.

7/10

A falu teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán