A Minden eltűnt lányt a Holtodiglanhoz és A lány a vonatonhoz hasonlító idézeteken már csak egy fáradt sóhajjal siklottam át, abban bízva, hogy ha szerencsém van, legalább utóbbinál jobb lesz. (Arra most nem térnék ki még egyszer, hogy milyen ijesztő érzés a fenti két alkotást egy polcra emelve látni.) Az sem volt túlságosan biztató, hogy Megan Miranda eddig a young adult műfajában jeleskedett (azaz a legkönnyebben lenyűgözhető tiniket célozta meg), és ezzel a művével nyergelt át a felnőttekre, azonban kellemesen csalódtam: ha Miranda nem is az új Gillian Flynn, Paula Hawkinsnál kategóriákkal ambiciózusabb és jobb író.

Nicolette Farrell 28 évesen tér vissza szülővárosába, amit érettségi után hagyott el. A szenilitás határán egyensúlyozó édesapja házát próbálja meg bátyjával rendbe hozni és eladni, azonban egy nap után egy helyi lány, Annaleise Carter eltűnése teljesen felkavarja a kisváros mindennapjait. Nic érzéseit és múltját pedig különösképpen is: legjobb barátnőjének, Corinne-nak kísértetiesen hasonló körülmények között veszett nyoma 10 évvel korábban, ráadásul Annaleise utolsó üzenetében éppen Corinne után érdeklődött a rendőrségnél. Nic pedig kénytelen feltépni a régi sebeket és szembenézni azzal, hogy egykori barátai és családtagjai milyen titkokat rejtegethetnek - méghozzá szó szerint visszafelé haladva.

A Minden eltűnt lány legnagyobb attrakciója ugyanis egyértelműen fordított időrendisége (a bevezetést és a befejezést leszámítva az eseménysor 15. napjától haladunk az első felé), ugyanakkor ez éppoly könnyen bizonyulhatott volna hatalmas blöffnek vagy túl nagy falatnak is, mint óriási bravúrnak. Az igazság valahol ezek között a végletek között helyezkedik el: Miranda azt még könnyebben felépíti, ahogyan Nic középiskolás múltja és Corinne eltűnése estéjének történései matrjoskababaként kibomlanak előttünk, ugyanezt a fokozatosságot viszont a jelen ellenirányú kronológiájában már nehezen valósítja meg. Természetesen kezdettől fogva sejteni lehet, hogy a legfontosabb események az első napok folyamán történtek meg, viszont az odáig vezető út meglehetősen kacskaringósan alakul ki. Ellentétben a visszafelé elmesélt történetek etalonjának számító Memento kérlelhetetlen illeszkedésével, ennek a történetnek a szövevényessége, illetve a 15 napos időtávja már nem ad lehetőséget arra, hogy az egyes fejezetek következetesen egymásra utaljanak. Így az 5-15. nap között erősen az az érzésünk támadhat, hogy Nic csak homályos utalásokkal megtöltött, semmitmondó köröket fut.

Azonban a szerző ezt az információhiányt bravúrosan tölti be, és nem kis fegyvertény az sem, hogy az élesebb szemű olvasó számára viszonylag kézenfekvő fordulat ellenére is képes még meglepetést okozni, miközben jó ideig azt hittük, már az 50. oldalon megmutatta nekünk a gyilkos személyét. Hiszen a Minden eltűnt lányban - és ebből a szempontból érthetőek a Holtodiglan-párhuzamok - nem is a konkrét elkövető kiléte, hanem a háttérinformációk, a szereplők kapcsolatrendszere és elhallgatott titkai adják a krimi rejtélyeit, és ennek köszönhető az is, hogy az amerikai kisvárosok fojtogató légkörében szenvedő és annál magukat többre hivatottnak érző fiatalok sablonjaiból kifejezetten erős drámák csúcsosodnak ki a befejezésre.

A lapos középrész mellett tehát a viszonylag generikus karakterek választják el a regényt a Holtodiglan szuperlatívuszainak kiérdemlésétől, de ezt leszámítva egy színvonalas és különleges krimivel van dolgunk, amelyet még csak nem is kell felszínes ponyvaként kezelnünk. Azt pedig teljes mértékben el tudom képzelni, hogy Megan Miranda következő műve (amely az eddigi információk alapján a Minden eltűnt lány atmoszféráját viszi tovább) már tényleg minden dicséretet meg fog érdemelni.

A könyvet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.