Még mindig nem írt vissza, pedig nincs hóakadály, nem ma van az évszázad legmelegebb napja, közlekedési balestről sem olvastam a neten a munkahelye környékén, szóval mi a búbánat akadályozhatta meg abban, hogy hajlandó legyen végre megemelni az ujjacskáit, és bepötyögjön valami válaszszerűséget arra a halál fontos üzenetre, amit már minimum egy perce elküldtem neki messengeren? Lehet, hogy nem is érdeklem, lehet, hogy félreértettem valamit és különben is és egyáltalán? Világvége van emberek! Visszavontam, bocs, mégicsak vette maganák a fáradtságot, hogy visszaírjon, hű, mindjárt lejjebb ment a vérnyomásom, és kihordtam lábon két infarktust. A franc ezekbe a modern időkbe, hogy miért kell nekem ilyen hülyeségeken stresszelni magam, mennyivel egyszerűbb volt anno apáméknak, ők csak bementek a diszkóba, felszedték egymást és már dúlt is a love. Bezzeg nekünk ebben a rohadtul felgyorsult, csodakütyükkel felszerelt kis életünkben milyen nehéz megtalálni az igazit, ugye? Nos, a téma valóban fontos, a párkapcsolat egy olyan szegmense az életünknek, amely mindannyiunkat foglalkoztat (=szétparázzuk az agyunkat azon, hogy az úristennek nem találjuk sehol az igaz szerelmet, ha pedig vagyunk olyan rohadt mázlisták, hogy mégis sikerült, akkor azon, hogy ne toljuk már el a lépést), végigolvastunk egy szekérderéknyi szakirodalmat Popper Péteren át Pál Feri atyán keresztül a kedvenc újságunk szakirányú rovatáig, vagyis a súlyának megfelelően komolyan vesszük a témát. Azonban eljön a pillanat, amikor nem kicsit fáradunk bele mindebbe, és egyetlen vágyunk, hogy valaki helyettünk vegye már kicsit poénra a tárgykört, és akkor jön el Aziz Ansari könyvének az ideje. Mivel a stand-up nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, fogalmam nem volt róla, hogy milyen híres művelője ennek a szegmensnek a szerző, csak arra figyeltem fel, hogy feltűnően sokan vannak odáig a moly-on ezért az írásműért, ezért adtam neki egy esélyt. És milyen jól tettem, mert istenien szórakoztam, miközben meglepően komoly tudományos kutatás eredményeit összegezte a témában a szerző, akinek isteni a humora, és abszolút közérthető módon osztja meg velünk, hogy milyen lehetőségeink vannak a digitális világban a párkeresés terén, és ez mennyiben tér el az előző generációk ezirányú tevékenységétől. Szórakoztatóan elgondolkodtató könyv a szerelem utáni hajszáról, kár lenne kihagyni az életünkből!

Az internetes társkeresők olyan végtelen információözönt zúdítanak a felhasználókra, hogy mindenki a  bőség zavarával küzd, és nagyon sokszor azért nem kerül sor egy második randira, mert úgy gondolják a felek, hogy az első benyomás nem volt rossz, de azért ez még nem ok arra, hogy lemaradjon egy másik, talán jobb lehetőségről. Így azonban elmennek egymás mellett az emberek, hiszen futó kalandból csak akkor lehet komoly kapcsolat, ha rászánják egymásra a megfelelő időt a felek. Márpedig rohanó világunkban éppen az a legnehezebb, hogy eljussunk eddig a felismerésig, futkorászunk egyik randiról és ágyból a másikba (én mondjunk pont nem, de úgy látom a közelebbi és távolabbi környezetemben, hogy a tendencia ez), és miközben hatjuk a szerelmet, meg vagyunk lepődve azon, hogy csak szexet kapunk. A helyén kellene kezelni az internetes rendszereket, vagyis ne azt várjuk tőle, hogy megoldja helyettünk a társkeresési problémáinkat, hanem azt, hogy lehetőséget teremtsen arra, hogy megismerkedjünk a potenciális jelöltekkel, akik közül kiválasztunk egyet (hangúlyoznám, hogy most a komoly kapcsolatokról beszélek, nincs azzal semmi baj, ha valaki csak szexet akar, mindenki életében megvannak a különböző szakaszok, ha valaki  éppen ezt éli, érezze jól magát, ennyi), és adjunk magunknak elegendő időt a megismerésére, majd döntsük el, hogy ő az, akivel meg akarjuk-e osztani az életünket, ha igen, akkor mázlink van, és örüljünk neki, ha nem, akkor zárjuk le kulturáltan a kapcsolatot és lépjünk tovább. Nincs ebben semmi új, mégis időnként jól jön egy ilyen jó kis könyv, hogy rádöbbenjen az ember lánya az ilyen egyszerű hétköznapi igazságokra.

Aziz Ansari hihetetlenül laza stílusa és szövege (na és a remek magyar fordítás) adja el igazából ezt a könyvet, amelynek két gyenge pontja van: a borítója és a töménytelen sok kis diagramm, amelyre elég gyorsan rá lehet unni (de utána már legalább eszedbe sem jut megnézni őket, és ezzel megszünik a probléma, mert nyugodtan tudsz koncentrálni a fergetegesen jó dumára). Jól átgondolt a szerkesztés, logikusan épülnek egymásra a témák, a megfelelő következtetések levonásra kerülnek, jókat vigyorogtunk és még tanultunk is valamit a bennünket körülvevő őrült világról. Tiszta haszon, nem? Tökéletesen kikapcsol ez a kis kiadvány, amelyből valójában semmi olyat nem tudunk meg, amellyel ne lennénk saját magunk is tisztában, de azért nagyon ütősen tolják a pofinkba a tényeket, jól el lehet merengeni az olvasottakon.

Összességében egy rendkívül hangulatos könyvhöz van szerencsénk, amely nemcsak szórakoztató, hanem tartalmas is, nem fekszi meg a gyomrot, mégsem érezzük úgy, hogy holmi bulvárt olvasunk, a tudományos háttér is kellőképpen adott ehhez a figyelemreméltó darabhoz, amelyben kacagva sírhatunk mindennapi internetes kalandjainkon, és jól megnyugodhatunk, hogy másnak sem könnyebb a párkeresés, és ez a kor semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint amelyben a szüleink megismerték egymást, hanem egyszerűen csak más. Nekünk ez adatott, ebből kell kihoznunk a legtöbbet, és mindenképpen meg fogjuk találni életünk párját, csak jóval rögösebb úton, mint eleink egykoron. Erősen ajánlott darab!

9/10

A könyvet a Fumax Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.