Nincs annál idegesítőbb, mint amikor úgy ülsz be a moziba, hogy tuti biztos jó film vár rád, aztán akkorát csalódsz, mint ide Lacháza. Pontosan így jártam ezzel a jobb sorsra érdemes alkotással a bemutató idején, filmünnepre készültem, hiszen egy igazi könyv klasszikus került feldolgozásra az (akkori) kedvenc színészemmel, akit történetesen Robert De Nirónak hívtak, és a kor legjobb Shakespeare-színészével, Kenneth Branagh-val, aki a rendezésérért is felelt. Aztán kaptam egy gyönyörűen fényképezett, de igencsak tartalmatlan, romantikusan barokkos mozit, amelyből igazából csak a két legfontosabb dolog hiányzott: az élet értelmén való merengés, valamint a horror, ami azért kínos egy kicsit, mert Mary Shelley éppen ezzel a darabbal alkotta meg a műfaj alapjait. Amikor a könyvet olvastam, folyamatosan a frász jött rám, a filmen pedig éppen csak nem andalodtam be, annyira szépen elidőztünk az érzelmek mindennemű megnyilvánulásánál, igaz, folyt egy kis művér is, de az a mennyiség még az én antihorrorista igényszintemet sem érte el. Kihagyott ziccernek gondoltam akkor, és sajnos most is ez a véleményem, az elmúlt évek sem tudtak szépíteni az összhatásoan. Látványos, de üres feldolgozás, amelyet csak a színészi játék miatt érdemes egyszer végignézni, amúgy az égvilágon semmit sem tudott hozzáadni a klasszikus műhöz.

Walton kapitány (Aidan Quinn) az Északi sarkon találkozik a halálán lévő Victor Frankenstein-nel (Kenneth Branagh), aki elmeséli neki, hogyan került ide, és miért üldöz egy félemetes lényt, akit még nem látott a legénység, de halálosan rettegnek tőle. A doktor nagy álma volt, hogy életet teremtsen az élettelen testből, de amikor sikerrel járt, ráébredt, hogy mit művelt, elborzadt a tettétől. Azt gondolta, meghalt a lény, akit létrehozott, azonban egyáltalán nem így történt, és amikor elment hozzá, hogy tanácsot kérjen tőle, hogy mit kezdjen az életével, durván eltaszította magától és ezzel megpecsételte a saját és családja életét...

Branagh ott tolta el a lépést, hogy Shakespeare-drámát rendezett egy olyan történetből, amelyből hiányoztak az ehhez szükséges mélységben kidolgozott karakterek. Mary Shelley remekművet alkotott, de a saját műfajában, nem drámát írt, hanem horrort, amelyben a zsigeri félelem igazgatta az események sodrát, valamint a filozófiai mondanivaló, mely szerint az ember nem játszhat Istent, mert túl gyarló ahhoz, hogy felfogja, mit jelent értelmes lényt teremteni erre a világra. Így maradtak nekünk a gyönyörűen fényképezett, ámde egyre jobban kiüresedő képek, amelyekben áradtak az érzelmek, de nem tudták igazán magukkal ragadni a nézőt.

A klasszikus Frankenstein - filmtől sokban eltér ez a feldolgozás, ezek közül a legfontosabb az, hogy a lény (akinek Frankenstein doktor nem adott nevet) itt bizony beszél, gondolkodik, érez, és jóval erkölcsösebb, mint létrehozója, még akkor is, ha sok ártatlan ember élete szárad a lelkén. Az ifjú tudóst a tudomány iránti végtelen szenvedély hajtja, nem foglalkozik olyan apróságokkal, mint a lélek, nem tud mit kezdeni az általa teremtett eltorzult életformával, gyáván elfut és sorsára hagyja. A szerencsétlen kreatúrát kiközösítik az emberek, pedig nagyon sok szép és jó lakozik benne, de tudja, hogy rengeteg gonoszság is, és rábízza a döntést az "apjára", hogy milyen sorsot szán neki. Victor természetesen megint rosszul dönt, és ezzel mindent és mindenkit tönkre tesz maga körül, a lény rosszabb énje kerekedik felül, és inenntől kezdve megállíthatatlan a tragédia. Sajnos túlságosan elmerülünk a látványorgiában ahhoz, hogy komolyan feltételre kerüljenek olyan fontos kérdések, mely szerint ki a bűnös és ki az áldozat, arról nem is beszélve, hogy mit is jelent valójában az élet és a halál, és kockára teheti-e valaki a lelkét azért, hogy a testet újraélessze.

Barokkos dagállyal hömpölyögnek előttünk a képkockák, kellőképpen aláfestve zenével és lobogó tűzzel, azonban az események sajnos eléggé fékezett habzással zajlanak, a drámai erő egyre jobban elszunnyad a történet során, ezért a végkifejlet sem tud olyan ütős lenni, mint amilyennek lennie kellett volna. Katarzis nélkül folyik át rajtunk ez a klasszikus, ami elég szomorú, tekintettel arra, hogy minden adott volt egy remekműhöz, azonban csak egy méltán elfelejtett feldolgozás lett belőle. Kevesebb látvány, jobb forgatókönyv, kisebb rendezői ego, több De Niro, és akkor most beljebb lennénk egy jó filmmel, de nem, maradt nekünk a sok hűhó semmiért. Kár érte, nagy kár, még 20 év múlva is tud fájni, hogy mennyire félre lett rendezve ez az alkotás.

Kenneth Branagh nem kicsit játszotta túl a szerepét,  még belül volt az elfogadható szinten, de lássuk be, nem ez a legjobb alakítása, viszont legalább kigyönyörködhettük magunkat mi lányok, az akkoriban még tökéletes kockhasán. Robert De Nirot nem véletlenül tartom ma is korunk legjobb drámai színészének, szokásához híven ismét kiváló alakítást nyújtott, úgyhogy megint sikerült jól felidegesítenem magam azon, hogy ehhez képest mostanában milyen hozzá képest méltatlan szerepeket vállal el. Helena Bonham Carter nem csak szép volt, hanem remekül el is játszotta Frankenstein menyasszonyának nem túl bonyolult szerepét, Tom Hulce ismét bebizonyította, hogy ő arra született, hogy eljátssza Mozartot, minden más feltűnése a filmvásznon a felesleges kategóriába tartozik. Aidan Quinn ismét megvillantotta gyönyörű szemeit, de ennél többet nem tett hozzá a történethez, John Cleese és Ian Holm hozta a kötelezőt.

Míves keretbe csomagolva, felületes ecsetkezeléssel vitte filmvászonra Kenneth Branagh a történetet, amellyel nem tudott nekünk semmi érdemlegeset mondani, így elsüllyedt a nemes veretű középszer mocsarában. Az energiára helyezte a hangsúlyt a rendező, amely kezdetben puszító tengerárként zúdult végig a történeten, hogy aztán a végére lassú folyású cserméllyé szelidüljön, így a végére nemhogy eljutottunk volna a katarzisig, hanem alig győztük felrázni magunkat a békés szundikálásból, márpedig ez a klasszikus és ez a szereposztás ennél sokkal többet érdemelt volna.

5/10

 A Frankenstein teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.