A romantikus mozi az egyik legkényesebb műfaja a filmvilágnak. Rettentő nehéz egy szórakoztató, a jó ízlés határain belül mozgó, és igazán érzelmes szerelmes filmet letenni az asztalra. Érzésem szerint ebbe a görög filmrendezőnek, Christopher Papakaliatis-nak is beletört a bicskája. Ugyan a Határtalan szerelemben akadnak elnyűhetetlen pozitívumok, de az összképet nézve nem nyerte el a tetszésemet.

A történet magját három bimbózó kapcsolat alkotja. Mindhárom kapcsolat egy-egy generációt képvisel, ami azért lehet egy ügyes húzás, mert a legtöbb néző találhat valamiféle azonosulási pontot a szereplőkkel. Ugyanis ha felvonultat a rendező egy húszas éveik elején lévő párost, egy középkorú párost, illetve egy idősnek mondható párost, melléfogni nem nagyon lehet, már ami a célközönséget illeti. A probléma csak az, hogy látszólag ezt a három síkot semmilyen egységes koncepció nem köti össze, így voltaképpen értelmetlen háromfelé darabolni a történetet.

A többségében görög tagokat számláló alkotói stáb azért tudta, hogy hogyan lehet hatásvadász módon belenyúlni egy romantikus filmbe. Megkapunk tulajdonképpen minden olyan apróságot, ami néhány esetben kifejezetten ízléstelennek hat. Ilyen például a teljesen öncélú tájképmontázs a festői Görögországról, a háború, valamint a társadalmi válság ábrázolása is. A Határtalan szerelem legnagyobb hátránya az, hogy egyszerűen túl sok jut mindenből, valósággal ömlesztve van a cselekmény a néző nyakába. Már eleve merész húzás három (!) különálló szerelmi szálat egybeszőni, mikor a legtöbb esetben viszonylag korrekt módon kitölt egy egész estés mozifilmet csupán egyetlen romantikus kapcsolat.

A karakterek bemutatására nincs elég idő, a katarzis elmarad, emellett még olyan (egyébként fontos) témákat is feszeget a film, mint a bevándorlás, a háború, a gazdasági/szociális válság. Ezek olyan dolgok, amik a maguk nemében is képesek lennének egy különálló filmet alkotni, de egy kevesebb, mint két órás mozi esetében nagyon halmozottnak hat az egész. Nem tudja magát az ember az adott szituációkba beleélni. Mire megértenénk, felfognánk egy-egy eseményt, addigra már rég felváltja más, legalább ugyanannyira fontos cselekményszál. Viszont vannak olyan erényei a forgatókönyvnek, ami alapján az volt végig a film nézése alatt a benyomásom, hogy egy rendesen megírt, megrendezett minisorozat epizódjain kifejezetten igényesen végig lehetne vinni ezeket a látszólag abszolút elhatárolt történeteket.

Akadnak ugyan élvezhető percei a Határtalan szerelemnek, de minden olyan klisét elpuffogtat, amire az ember számít. Nem arról van szó, hogy ezek nézhetetlenül lennének tálalva, de gyakorlatilag a film minden képkockája ismerős lesz más alkotásokból. A színészek jelentették talán a legnagyobb pozitívumot. JK Simmons a Whiplash-ben nyújtott szerepe óta úgy tűnik, hogy szárnyal, de érdemes még Osvárt Andreát is megemlíteni, aki kifejezetten letisztult, érzelmekben gazdag, maníroktól mentes alakítást nyújt.

Nem feltétlenül az összecsapott jelző illene legjobban a Határtalan szerelemre, inkább úgy fogalmaznék, hogy a készítők nagyravágyása rányomta a bélyegét az összképre. A kevesebb több klasszikus esete, de egy próbát nyugodtan lehet tenni vele.

6/10

A Határtalan szerelem teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán