A Rosie projekt hatalmas meglepetés volt számomra, mert a mai könyvpiacon elég nehéz egy fordulatos és vicces romantikus könyvet találni, ráadásul úgy éreztem a végén, hogy még tanultam is valamit. A romantikus jelzőtől se kell megijedni, nem csak a műfajt kedvelőknek lehet kellemes olvasmány, sőt.  

Don Tillman, a közel 40 éves genetikaprofesszor pontos szabályok szerint éli az életét. Legfontosabb célja, hogy hatékonyan és időtakarékosan ossza be az idejét, legyen szó munkáról, alvásról, testmozgásról, bevásárlásról, evésről és a többi. Pontos étrendje van, minden héten ugyanazt a menüt eszi végig, pontosan meghatározza a takarítási időt, az útvonalakat, amelyeken közlekedik, nem hallgat zenét, inkább tudományos podcasteket, hogy így is bővítse az ismereteit. A szociális élete nem túl mozgalmas, igazából elég magányosan él, köszönhetően annak, hogy a legtöbb emberi interakciót csak értetlenkedve figyeli (vagy észre se veszi). Bár Don nincs tisztában azzal, hogy Asperger-szindrómás, az író ezt nem titkolja az olvasók elől, már a fülszöveg első sorában lelövik a dolgot. A könyv elején a férfi egy hirtelen ötlet folytán elhatározza, hogy megpróbál magának társat találni, nem is akár milyet, hanem a tökéleteset, ráadásul felesleges körök (hosszan elhúzódó vacsorák, randevúk, csevegések) nélkül. Ezért belefog a feleségprojektbe, egy kérdőíves társkeresésbe, amit főleg online, de élő randikon is kitöltet a lehetséges jelöltekkel. A logikusan átgondolt és letisztázott tervébe csupán egyetlen dolog - Rosie - kavar bele. Akivel mindenféle kalandokba keveredik és rájön, hogy nem mindig rossz, ha váratlan, szokatlan dolog történik.

Az Asperger-szindrómáról elég sokat tanultam az egyetemen, erre a könyvre is emiatt voltam leginkább kíváncsi. Olvastam már a témában többfélét is - szakirodalom mellett krimit, életrajzot, ifjúsági regényt - amik nagyon tetszettek, szóval egy romantikus regényben is meg volt a bizodalmam.

Az Asperger-szindróma az autizmus egyik (enyhébb) fajtája, amelynek fő jellemzői: a magas intelligenciaszint, a szegényes kommunikáció, a gyenge kapcsolatteremtő készség, a szabályokhoz való görcsös ragaszkodás, az aprólékos beszéd, megtapadt gondolkodási sémák. A popkultúra leghíresebb Asperger-szindrómása talán Sheldon Cooper az Agymenőkből (The Big Bang Theory) - érdekes, hogy mennyire mutatja a szindróma tüneteit, még sincs kereken kimondva; ennek talán az is lehet az oka, hogy a valóságban is nehézkes a diagnosztizálás: 10 Aspergeresből csak 3-5 ember tudja meg magáról, hogy az.

Szóval Don úgymond eleve hátrányból indul, ha emberi kapcsolatokról van szó, és a regény során rengeteg vicces helyzetbe kerül emiatt. Mivel E/1-es az elbeszélő szemszög, így mindent az ő szemén látunk, és nagyon érdekes volt úgy látni a dolgokat, ahogy ő látja, de míg mi értjük, mi történik, ő nem. Nagyon szerethető karakter minden "hibájával" együtt (nem tartom az Asperger-szindrómát kimondottan betegségnek), amiatt, ahogy következtet és látja a dolgokat, ahogy folyamatosan tanul, vagy megold bizonyos helyzeteket (vagy legalábbis próbál). A szociális esetlensége mellett ott van a precizitása, az igazságérzete is, amelyet sem az érzelmek, sem az érdekek, sem a pénz nem tud befolyásolni, és emiatt valahogy tisztább ember, mint a környezetében szinte bárki. Nem sok fiatalember barátkozik össze a magányos öregasszony szomszédjával, és vesz neki virágot a születésnapjára, még akkor is, ha az asszony  Alzheimer-es lesz, és emiatt elfelejt mindent és végül már minden alkalommal megünneplik a születésnapját, ha Don meglátogatja.

Don mellett Rosie is szerethető karakter, egy jó fej csaj. Pincérnő és tanul, az igazi, biológiai apját szeretné megkeresni, de egyébként lazán veszi az életet és emiatt gyakran káosz kerekedik körülötte. Emiatt tökéletes ellentétei egymásnak, de hát van az a mondás az ellentétekről, meg a vonzásról, amelynek igazsága itt is áll. Rosie az, aki úgy formálja Don-t, hogy nem tudatosan akar rajta változtatni, aki mintha megértené a férfi minden furcsaságát. Szemben például Don legjobb barátjával, Gene-el, akit viszont végig utáltam, mert a furcsa kapuzárási pánikját egy olyan kísérlettel vezeti le, hogy megpróbál minden nemzetiségű nőt megfektetni, és közben a feleségét, barátját is leszarja. Rosie mellett Don megtapasztalja a spontaneitást, új emberekkel ismerkedik meg; egyszerűen kinyílik számára a világ. Végül ráébred, hogy nem csak ott lelhet párra, ahol keres, és következik a mindent eldöntő kérdés: lehet-e Don-t szeretni? És amelyre a férfi sem tudja a választ.

A történet szinte végig nagyon jó, a végén volt már egy kis kaotikusság, az író lefuttat azért egy-két plusz kört Donnal és csavar is a ki, kit tud szeretni kérdésen, de a vége ugyanolyan mosolygós, csattanós, mint a könyv 90%-a.

Szeretem, ha egy könyv ennyire magával tud ragadni a maga jópofa stílusával, szereplőivel, színtiszta szórakozás, némi mélyebb tartalommal. Gondolok itt természetesen az Asperger-szindrómára, amit végig hitelesnek láttam. Graeme Simsion egy új-zélandi születésű ausztrál fickó, aki IT-s szakkönyvekkel foglalkozott azelőtt, így még inkább meglepődtem, mennyire élvezem a könyvét. Simán 9/10, van folytatás is (Rosie update), amit már nem dicsérnek annyira, de mindenképp sort szeretnék keríteni rá.

A könyvet a Libri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.