A bátorságnak vannak fokozatai, és egészen biztosan dobogós helyen szerepel a palettán az, ha valaki Rejtő Jenő stílusában próbál napló formátumban életrajzot írni minden idők legjobb ponyvaregényírójáról, aki irodalmi szinten művelte a poén - és kalandgyártást. Matuscsák Tamás nem szívbajos típus, bevállalta ezt a lehetetlen feladatot, és talán sikerült is volna meglehetős sikerrel abszolválni a megmérettetést, ha nem több, mint 500 oldalon próbál szellemes maradni, hanem megelégszik kb. 250 oldalnyi szellemidézéssel, mert kb. ennyire volt hitelesítve a kiváló íróhoz méltó szózat, a könyv felénél azonban végzetesen elkezd hanyatlani az addig meglehetősen magas színvonal, a végére pedig már csak egy erőtlen lezárás jut. Összességében nem vallott szégyent az író, de elkelt volna egy kemény kezű szerkesztő, aki határt szabott volna a hangyányit túlnőtt egónak. Bármilyen meglepő, ez az első életrajzi regény Rejtőről, ami ha nem is mindig méltó módon, de meg tudja idézni kedvenc kalandírónk szellemét, egyszer mindenképpen érdemes elolvasni a könyvet, de azért kispárnát készítsünk be, mert időnként heveny álmosság fog erőt venni rajtunk. Viharos nyári napokra jó választás, kikapcsol és szórakoztat, de ugyanakkor sokkal sötétebb hangulatú leírásra számítsunk, nem könnyed, ellenben nagyrészt tartalmas alkotáshoz van szerencsénk.

Reich Jenő 1905-ben született egy átlagos polgári zsidó családba, fiútestvérei szorgalmasan elvégezték tanulmányaikat és apjukat követve az üzleti életben tevékenykedtek változó sikerrel. A kis Jenő azonban írónak született, de erre a malőrre enyhe fáziskéséssel jött rá, először színi tanulmányokat folytatott, majd kénytelen volt rájönni, hogy ezen a pályán csak közepes sikereket érhet el, ő pedig az élet császára akart lenni, és mivel igazi bohém volt, elindult űzni a kalandot és a szép lányokat Európába. Amikor hazatért, végre elindult a karrierje, ő pedig éjjel - nappal dolgozott, mintha tudta volna, hogy nincs sok ideje megalkotni azokat a ponyvának látszó remekműveket, amelyeket a mai napig gátlások nélkül imádnak az olvasók...

Rejtő Jenő stílusa utánozhatatlan, kisujjból kirázott sziporkái megismételhetetlenek, halva született ötlet lett volna megpróbálni egy az egyben lemásolni. A kicsit öszvér megoldás az lett, hogy a könyvekből sok idézetet sikerült jól időzítve beleszőni a fiktív naplóba, és a regényekből ismert laza hangnemben, viszonylag elmés poénok keretében ismeredhetünk meg Jenőnk nem mindennapi életével. Sajnos tényleg nagyon hosszú lett az írásmű, bele lehet unni, ilyenkor le kell tenni és némi pihenő után folytatni, vagyis nem tudja fenntartani az érdeklődést az író ilyen számos oldalon. Jól indul a könyv, kellemesen meg lehet lepődni azon, hogy a családi tragédiák sem kerülnek elhallgatásra, ahogyan a végigéhezett ifjúkori évek sem, amikor a siker nagy ívben elkerülte a később elismert alkotót. A szomorúan kilátástalan időszakban sem pihentek az író különleges agytekervényei, a legnagyobb szegénységben és a legelképesztőbb kalandok közepette szerezte meg azokat a tapasztalatokat, amelyeknek köszönhetően később ömlöttek belőle a jobbnál jobb történetek.

Rejtő Jenő született bohém volt, szerette az italt, a kártyát, a nőket (kétszer nősült, mindkétszer a gépírónőjét vette el, egyik frigy sem bizonyult tartósnak, emberünk egyszerűen alkalmatlan volt a polgári életmód folytatására, amelyet a hölgyek érthető módon nem tudtak tolerálni egy idő után), és hihetetlen tempóban dolgozott, két végén égette a gyertyát, amelynek következtében az idegrendszere lassan, de biztosan felmondta a szolgálatot. Munkaszolgálatosként, tífuszban halt meg ez a rendkívül tehetséges író, aki remekműveket alkotott a ponyvának tekintett műfajban (és színházi szerzőként is nagy sikereket ért el), mégis mindig azon szomorkodott, hogy életének főművét, egy regényt soha sem volt ideje megírni.

A könyv alapvetően jó dramaturgia elveket követ, megismerjük a gyerek, a fiatal, majd az érett alkotót, miközben kitekintést kapunk az országban és a világban történt eseményekről és nem utolsósorban megismerjük a korszak legendás alakjait, Karinthyt, Babits-ot, megelevenedik előttünk a két világháború közötti Budapest pezsgő szellemi élete, amelyben Jenőnk lubickolt. Aztán jöttek a háborús évek, elszürkült a világ, valami tompa beletörődéssel tudta az író, hogy nem fogja túlélni a munkaszolgálatot, mégsem hagyta el az országot, itthon maradt, és ameddig lehetett, írta a történeteit az utókornak. A Rejtő-varázs egyátlalán nem tart ki a könyv végéig, de mégis jó elmerülni benne, még akkor is, ha sokszor csak pislákol az író szelleme a lapokon.

Elsősorban Rejtő-fanoknak ajánlom ezt a könyvet, de kéretik nem csodát várni tőle, inkább amolyan kicsit nosztalgikus derűvel fogadni az elénk táruló mondatokat, nem remekmű, de tisztes iparosmunka, egyszer elmegy, de azért inkább a klasszikus könyveket érdemes újrázni helyette, lényegesen jobban fogunk szórakozni rajtuk. Nem mondanám kihagyott ziccernek Matuscsák Tamás könyvét, megvannak a maga pozitívumai, azonban a negatívumok sajnos túlsúlyban vannak, ezért maradjunk annyiban, hogy ez a könyv inkább érdekes, mint értékes alkotás.

6/10