Bukás bukás hátán: a 2016-os év box office jelentései meglehetősen egyhangúak voltak, a nagy dobásnak tűnő blockbusterek sorra hasaltak el a pénztáraknál, az elemzések pedig sikerek helyett az olyan döbbenetes anomáliákkal foglalkoztak, mint hogy a Warcraft bevételeinek már csak ca. 10%-át szerezte az USÁn belülről. Ez nem egy példa nélküli trend, a hangsúly folyamatosan tolódott el az évek folyamán a nemzetközi (és köztük a kínai) piacok felé, a különbség csak annyi, hogy amíg például a Jurassic World vagy a Furious 7 pusztán az USÁban mutatott szereplésével is nyereséges lett volna, 2016-ban rendre mentőövként merülnek fel a külföldi box office eredmények. Érdekes következtetéseket hoz magával ez is, én most azonban szigorúan csak arra fókuszálnék, hogy miért teljesítenek rosszabbul az alkotások. (Megjegyzem, látszólag, hiszen amíg az egyes filmek sorra hozzák a bukásokat, a mozik összbevételei egyáltalán nem csökkentek a tavalyi adatokhoz képest.) Miért lett a Warcraft osztályrésze korábban csak erősen trash-szagú műveknek kijáró bukás, miért dőlt be az X-Men franchise, és miért nem működött a nosztalgia egy olyan közönségkedvenc film folytatása esetében, mint A függetlenség napja?
Vannak, akik amellett érvelnek, hogy például az első TMNT is sikertelen lett volna, csak a konkurencia hiánya megmentette, ez pedig függetlenül attól, hogy igaz-e vagy sem, rávilágít arra, hogy számos hatás van, amely a produkciók szereplését befolyásolhatja. (A függetlenség napja folytatását például lehet, hogy nem volt jó ötlet egy Pixar-mozi második hétvégéjére kihozni.) Az egyik ezek közül különösen is izgalmas: valaki arra mutatott rá, hogy idén a filmek hasonlóan teljesítenek a pénztáraknál, mint a kritikusoknál. Lehet, hogy túlzás 14 filmből trendvonalat gyártani (ráadásul úgy, hogy kettő ezek közül nem is illeszkedik rá), és fél év adataiból következtetéseket levonni a filmipar egészére nézve, de valóban feltűnő, hogy az év meglepetéssikerei, a Deadpool, a Zootopia egytől-egyig remek filmek voltak, ezzel párhuzamosan pedig a blockbusterek körében viszonylag kevés bukás miatt fájhat a szívünk. Természetesen ebben nem a RottenTomatoes-indexeket kell figyelnünk, hanem azt, hogy a közönségből is hasonló reakciókat váltottak ki az alkotások: egyértelműen a szájreklám hatása, hogy a Zootopia A dzsungel könyvénél 30 millió dollárral gyengébb nyitóhétvégével végül nagyjából ugyanakkora bevételig jutott.
Szokatlan ez az egyre inkább orrnehéz box office világában: a stúdiók egyre inkább mindent az első hétvége sikerére tesznek fel, hiszen ekkor még riválisok nélkül uralhatják a mozikat, rá egy hétre viszont érkezik egy újabb tentpole, amely jelentős részt szakít ki magának a közönségből. (Rossz nyelvek szerint pedig azért is, mert a kritikák megfelelő embargóztatásával az első hétvégén még be lehet csábítani az embereket egy gyengébb műre is.) Ha például azt vesszük, hogy A függetlenség napja nyitóhétvégéjén 50 milliót hozott, a folytatás pedig 41-et, a helyzet nem is tűnik olyan súlyosnak, azonban míg Roland Emmerich filmje 1996-ban a július 4-i premier után még októberben is milliós víkendeket hozott, a Feltámadás valószínűleg augusztus közepére már a mozikban sem lesz. Ma a stúdiók gyakorlatilag egymást gyilkolják, miközben mindent egy lapra tesznek fel: ha a debütálás nem sikerül átütően, az eredményeken már a lehetetlennel határos kozmetikázni. Igaz, 1996-ban még nem is jött minden héten szuperprodukció, az idegeninváziós katasztrófafilmnek például a Joel Schumacher-féle Ha ölni kell volt a legnagyobb versenytársa a nézők kegyeiért július és augusztus folyamán.
Ez pedig egy fontos jelenségre hívja fel a figyelmet: a moziba járó közönség valószínűleg képtelen ennyi blockbustert eltartani. Néhány éve még ritkaságszámba ment a milliárd dollár feletti bevétel, ma pedig már szinte alapelvárás, és egy Batman v Superman gyakorlatilag bukásként értékelendő, ha ennél kevesebbet hoz. A piac pedig eközben az USA-ban stagnál, vagy maximum az infláció mértékével nő, és bár az új területek (például a már említett Kína) térnyerése valamilyen szinten indokolja ezt, tény, hogy egyre inkább kötelező, hogy egy film tömegeket mozgasson meg, ráadásul egyre több produkció jelentkezik ezzel az ambícióval. És tegyük hozzá a profitnak csak egyik fele a megfelelő bevétel, a költségek kordában tartása is legalább ugyanilyen fontos, márpedig Hollywood ezen a téren egyre kevésbé gyakorol mértéket. A blockbusterek esetében már nem is a 200, hanem egyre inkább a 250 millió a rendelkezésre álló költségvetés, és még erre jönnek a marketingkampány kiadásai, amely a nyitóhétvége felpumpálása érdekében horribilis összegeket emészthet fel (nem egyszer ugyanannyit, mint maga a film). Ezt nézve már nem az irreális elvárások eredménye, hogy a Batman v Superman esetében a 850 milliós box office csak a nullszaldót közelíti (ne feledjük, a jegybevételek durván fele landol a stúdiók zsebében, USA-n kívül még ennél is kevesebb), ugyanakkor az ennél kevesebbet hozó Deadpool mégis kirobbanó siker lehetett, hiszen csak 58 milliót költöttek az elkészítésére. A Deadpool, a Mentőexpedíció (büdzsé: 108 millió) és más hasonló darabok éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy nem kell felülmúlni a riválisokat, ha fele- vagy negyedannyi pénzből is ki lehet hozni egy hasonlóan látványos és jó szórakozást ígérő művet - nagyjából úgy, ahogyan ez 20 éve is történt.
Gyilkos verseny, irreális költések és gyenge művek - ezek közül egyik sem újdonság, és egyik sem hátráltatta különösebben a filmek sikerét, de miközben 2015-öt a nosztalgia és a feldolgozások sikerrel uralták, idén mintha egyre inkább kétélű fegyverré kezdene válni mindkettő. A Szellemirtókat övező gyűlöletkampány például a nosztalgiasznobizmus legmélyebb és legsötétebb bugyraiba nyújtott betekintést, amiben nem is önmagában ez a meglepő (emlékszünk még, a Lucasfilm - Disney üzlet kapcsán hányan vizionálták a Star Wars halálát?), hanem hogy megjelent egy teljesen új reakció: a nem megnézés. Magam is írtam arról az ellentmondásos jelenségről, hogy akármekkora utálat is övez egy franchise-t, ha kellően megkerülhetetlenné válik, akkor garantáltan tömegeket fog vonzani, de hiába volt Paul Feig mozija a nyár legtöbb vitát kiváltó produkciója, ezek a diskurzusok meglepően sokszor éppen a film bojkottjáról szóltak. A függetlenség napja: Feltámadás kapcsán ilyesmiről ugyan nem volt szó, de könnyen elképzelhető, hogy az egyre öncélúbb intertextualitás egyszerűen kezd befuccsolni: sokan inkább újranézték az első részt, mint hogy bárgyú utalásokkal eladják nekik annak felvizezett és felújított verzióját.
Véleményem szerint ugyanez húzódhat meg az idén nyáron érkező folytatások sorozatos bukása mögött: ki az, aki úgy jött ki a Hófehér és a Vadászról, az Alíz Csodaországbanról, a Jégkorszak 4-ről, vagy a Tini Nindzsa Teknőcökről, hogy minden vágya ebből megnézni még egyet? Talán ezért sem illeszkedik a Kung Fu Panda 3 a kritikusi trendvonalra: hiába lett jó, valószínűleg a közönség is érzékelte, hogy ez már harmadszorra lenne ugyanaz az élmény - akkor pedig inkább tesznek próbát pl. a kreatívabbnak ígérkező Zootopiával. (A most debütáló harmadik Star Trek is jó eséllyel ugyanezért múlta alul elődei teljesítményét.) Spielberg Barátságos óriásán keresztül az adaptációk is kaptak egy box office-pofont, de a másfajta feldolgozások sem jártak jól, sőt, a Warcraft vagy a Batman v Superman esetében mintha egyenesen káros lett volna a már kialakult rajongótábor: a kritikai buktát övező rajongói hisztéria "a kívülállók ezt nem érthetik"-retorikájának egyik mellékhatása éppen az volt, hogy elhitette a szélesebb közönséggel, ezek alapvetően nem mindenkihez, hanem egy szűk táborhoz szóló darabok. (Az éhezők viadala farvizén felhajózó Beavatott-széria egyre kínosabb mutatói és tévésorozattá alakítása is mintha hasonlóról árulkodnának.) A Tarzan legendájához, valamint az (egyébként szerényebb eredményei ellenére az alacsony büdzsének hála szintén nyereséges) Angry Birdshöz hasonló művek alulteljesítése pedig annak a félreértésnek az eredményei, hogy attól alapvetően még semmi nem lesz érdekes és megnézendő, hogy egy közismert brandre alapoz. (Ugyanerről beszélt A Lego-kaland egyik rendezője is, aki sikerrel küzdötte le ezt az akadályt.)
Ironikus, hogy miközben éppen a kockázat elkerülése lenne a blockbusterek célja, a legrizikósabb képregény-adaptációnak tartott Deadpool valószínűleg egy sokkal jövedelmezőbb franchise-t indított el, mint a neki otthont adó X-Men univerzum darabjai, és egy Zootopia is könnyedén felülmúlhatta a bejáratott nevekre építő animációs versenytársait. Azaz mintha az eddigi paradigma szöges ellentétét kellene alkalmazni: hatalmas, ismert alapanyagokra építő, de sok esetben gyenge darabok futószalagja helyett kisebb, eredeti és színvonalas filmeket érdemes gyártani, lehetőleg olyan mennyiségben, hogy amikor egy ilyen érkezik, az tényleg egy különleges esemény legyen, és ne a nyári hétvégéken menetrendszerűen érkező tucat-tűzijáték. Sokszor szidják a mozizók igénytelenségét (nem egyszer jogosan is), de ez egyszer mintha a helyes irányba lökdösnék Hollywoodot.
