Paul Feig nevét mára mindenki megtanulta, aki már túlesett azon, hogy egy szaftosat gyűlölködjön a Szellemirtók-remake kapcsán, 2011-ben azonban még egy ismeretlen komédia-rendező volt, aki éppen a Koszorúslányokkal robbant be. Bár a párhuzamok az esküvőben és a korhatáros poénokban kimerülnek, a produkció hamar a női Másnaposokként híresült el, a hatalmas siker, illetve az alpári humor keltette felháborodás (mert a nők köré épített fingós poénok valahogy automatikusan megbotránkoztatóbbak, mintha férfiakról lenne szó...) pedig gondoskodott arról, hogy a film még sokáig téma legyen, és beindítsa Feig karrierjét. Azonban, ahogyan az sokszor lenni szokott, a valódi mű sokkal kevésbé izgalmasabb, mint a körülötte kialakult felhajtás.

Feig le sem tagadhatná, hogy az Apatow-istállóból érkezett, ugyanis későbbi filmjeivel ellentétben a Koszorúslányok ugyanolyan élményt ad, mintha az ez esetben producereként funkcionáló kollégája rendezte volna. Egy két órás, maratoni dramedyt kapunk, amely pont annyira veszi komolyan magát, hogy erőfeszítései jelentős részét valódi karakterdráma és üzenet megfogalmazására használja, de teszi ezt éppen annyira körülményesen és szétszórtan, hogy ne jusson többre közhelyes és kiszámítható tanulságoknál. Természetesen értékelendő, hogy Feig (pontosabban írói, Annie Mumolo és a főszerepet is alakító Kristen Wiig) igyekezett annyi munkát fektetni a történetbe, hogy az ne csak a poénok mögé összefércelt váz legyen, de a mű ezzel éppen annyit veszít a lendületéből, hogy ne tudjunk ennek felhőtlenül örülni. Ezúttal nem a jelenetek túlhúzottak (mint például Apatow legfrissebb darabja, a Kész katasztrófa esetében), hanem a Koszorúslányok egy rakás teljesen felesleges vargabetűt tesz, részben, mert túlhangsúlyoz mindent, de főleg azért, hogy pótolja azt a poénmennyiséget, ami más szakaszaiból hiányzik.

Annie performansza a repülőn vagy az Adam Sandler-vígjátékokat idéző fosós betét (amely a maga igénytelenségéhez képest egyébként meglepően vicces) feleannyira sem humoros vagy szükséges, mint amennyi időre megakasztják a film folyását. Feig hasonlóképp bánik a mellékszereplőivel is, akikre eleinte nagyon sok figyelmet fordít, hogy ők is hozzá tudjanak járulni az alkotáshoz, a játékidő kétharmada tájékán azonban szinte teljesen kikukázza a koszorúslányok felét, illetve Annie lakótársait is, ezzel pedig utólag a rájuk szentelt idő is feleslegesnek tűnik. A Koszorúslányok lehetett volna az átlagnál egy fokkal értelmesebb, kellemes és szókimondó vígjáték is, de ezzel a hozzáállással egy nehézkes, és a két órás hossz ellenére is zavaros darab lett, amely összességében többet vállal, mint amit szállítani képes - humorban és mondanivalóban is egyaránt.

Érzésem szerint a rendező éppen abban fejlődött, hogy a Női szervekben és A kémben már sokkal kevesebb kitérővel fogalmazta meg (sőt, utóbbi éppen abból profitált rengeteget, hogy a lendülete sikeresen rángatott magával a gyengébb momentumaiban is), illetve ezzel párhuzamosan már nem akart egyszerre drámát is rendezni barátságról vagy párkapcsolati problémákról. A Koszorúslányok viszont nem lett több egy Apatow-tucatfilmnél, amely lehet, hogy néhányakat kiborított alpáriságával (bár szerény véleményem szerint messze jár a botrányos szinttől), másokat pedig lenyűgözött sablonos, de meglepően összeszedett gondolataival, viszont végeredményben feleannyi figyelmet sem érdemel, mint amennyit kapott. Nem lepődnék meg, ha ebben a vonásában osztozna Paul Feig legújabb művével.

6/10

A Koszorúslányok teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán