Alejandro Amenábarról még a Regression kapcsán jegyeztem meg, hogy a Más világgal írta be magát a filmtörténelembe, noha ez abból a szempontból nem igaz, hogy a 4 évvel korábbi Nyisd ki a szemed is emlékezetes darabjának mondható (részben a 2001-ben készült remake-nek is hála). Legyen azonban akármennyire is közkedvelt mű ez a kissé behatárolhatatlan műfajú produkció, számomra még a chile-spanyol rendező karrierjének útkeresés-fázisát jelzi, többek között azért is, mert az egyediség ebben a filmben még inkább az átgondoltság rovására megy.

A forgatókönyv középpontjában ugyanis César (Eduardo Noriega) áll, aki legjobb barátja révén (Fele Martínez) ismerkedik meg a gyönyörű Sofiával (Penelopé Cruz). Nem sokat zavartva magát attól, hogy barátja halálos szerelmes a lányba, César kikezd Sofiával, azonban mielőtt komolyabbra fordulhatja a viszony, egy balesetben az arc végzetesen eldeformálódik. Eközben pedig nyugtalanító bejátszásokat láthatunk egy börtönből, ahol főhősünk maszkkal az arcán egy gyilkosságért vezekel - és mindenféle furcsaságról beszél az őt (ki)hallgató pszichiáternek.

Amenábar munkásságát ismerve nem kell meglepődni azon, hogy a Nyisd ki a szemed fő mozgatórugója is egy felkészülés egy nagy fordulatra, amely azonban összes műve közül a leggyengébbnek mondható. Kisebb részben azért, mert aki odafigyel a jelekre, az már jó előre megsejtheti, de sokkal inkább azért, mert hiányzik a valódi súlya. Mire eljutunk idáig, hiába tudna akár meg is lepni a rendező, igazán nem érezzük sem a fontosságát, sem a relevanciáját ezeknek az eseményeknek, arról nem is beszélve, hogy César egy olyan antipatikus figura, akivel nagyon nehéz kialakítani a katarzishoz szükséges együttérzést. A film ugyanis alapvetően nem thrillerként, hanem drámaként vall kudarcot: szereplői, az ő sorsuk túlságosan mesterkélt, egyszerűen nem hiteles az ő környezetük, viselkedésük, a valóság és álom rendszeres összemosása pedig szintén nem azt segíti, hogy valódi emberekként gondoljunk rájuk. (A börtönpszichológus figurája például iszonyúan kétdimenziós ahhoz képest, amekkora szerep jut neki - de kisebb-nagyobb mértékben ez bármelyik karakterről elmondható.)

Ez természetesen megteremti a lehetőséget, hogy a rendező többször is becsapjon azzal a mű folyamán, hogy amit mutat, az álom vagy valóság, azonban némiképp öncélúnak hat a határok ily módon történő eltüntetése. A néző bizonytalanságban tartásához ugyan tökéletes, de ezen kívül kevés funkciója van. Ettől ugyanakkor egy olyan átélhetetlen, meseszerű hangulatot kap a film, amely önkéntelenül is inkább egy narratív hókuszpókuszként adja el magát, mint valódi drámaként. Hozzáteszem, ha így tekintek a Nyisd ki a szemedre, sok panaszom nem lehet: Amenábar egy jobban elburjánzó rejtélyei izgalmasak, egy idő után pedig már azt is megkérdőjelezzük, hogy bármi valóságos is volt-e abban, amit addig láttunk. Ezt pedig ha egy sokkal valószerűtlenebb, a fantasztikumot jobban felvállaló körítésben teszi elénk, akkor valószínűleg jobban is illeszkedett volna egy egységes hangulatba, mint így, hogy az élményt állandóan a kortárs Madridban játszódó romantikus drámába kell illeszteni.

A Nyisd ki a szemed tragédiája tehát igazából az, hogy ahhoz, amit végül Amenábar ki akar hozni belőle, túl földhözragadt, ahhoz viszont túlságosan is koncepcióvezérelt, hogy a kortárs spanyol és latin-amerikai alkotókhoz méltó, érzelmektől fűtött, de alapvetően emberközeli drámaként funkcionáljon. Egy izgalmas szárnypróbálgatás egy határozott stílusjegyekkel rendelkező filmestől, de ennél nem több.

7/10

A Nyisd ki a szemed teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán