Emelie (2015)

Na ez az a film, ami után kétszer is meggondolja bármelyik szülő, hogy kire bízza rá a gyermekét. A történet szerint egy házaspár éppen a házassági évfordulóját ünnepli, és mivel a megszokott babysitterük nem ér rá, egy "beugrós" lányra bízzák csemetéiket a nagy estén. Az ideiglenes bébicsősz - aki eleinte Annának nevezi magát - jól szituáltnak tűnik, ráadásul egy ismerős ismerőse, hát mi baj történhet? Az otthon maradt három kisgyermeknek azonban hamar rá kell jönnie, hogy az őket felügyelő lány nem pont az, akinek mondja magát, és egészen rendhagyó fogalmai vannak a gyermeknevelésről.

Az Emelie első fele szinte már zseniális. Az eddig főként koncertvideókat rendező Michael Thelin nagyszerűen álmodja vászonra Richard Raymond Harry Herbeckkel közös forgatókönyvét: már az első jelenet is meghökkentő és felkavaró, de aztán Emelie (Anna) karakterének felbukkanásával uralkodik csak el igazán a feszültség a nézőn. A címszereplőt megformáló Sarah Bolger alakítása egyszerűen elképesztő. Emelie egyszerre bír kislányos bájjal, letagadhatatlan szexuális kisugárzással, egy ragadozó mentalitásával és egy elmebeteg veszélyességével. A gyerekekkel összezárva olyan hatást kelt, mintha egy lenyűgöző, játszadozó tigrist engedtek volna össze néhány ártatlan nyuszival. A forgatókönyv nagy érdeme, hogy a lány nem kezd el explicit módon erőszakoskodni a gyerekekkel, inkább csak feszegeti a kölykök határait, egyre komolyabb leli tortúráknak veti őket alá, hogy meglássa... ne de inkább nem spoilerezek, nézzétek csak meg Ti is a filmet.

Amíg Emelie szándékait homály fedi, a film pompás pszichothrillerként működik. Párhuzamosan láthatjuk a felszabadultan falatozó, mit sem sejtő szülőket, és az egyre nyugtalanítóbbá váló otthoni helyzetet a gyerekekkel. Igen, a kulcszó talán a "nyugtalanító", ez a film ugyanis nem kifejezetten félelmetes vagy sokkoló, inkább amolyan alattomosan, de megállíthatatlanul a bőr alá kúszó, hideglelős élményt ad. Emelie bármit megtehet a rá bízott gyerekekkel, akik felnéznek rá, mint minden felnőttre. A lány gyakorlatilag szülői jóváhagyással, kiskirályként uralkodik a kicsiken... de miért pont ilyen dolgokat tesz velük?

Amikor kiderül a lány célja, majd bekövetkezik az elkerülhetetlen fizikai konfrontáció, a film sajnálatos módon lejtmenetbe kapcsol. A forgatókönyv is bosszantóan megbicsaklik (pl. a szülők hazatérésének elhúzódását okozó esemény szerény véleményem szerint borzalmas megoldás), de a legnagyobb baj abból van, hogy a produkció elveszíti az egyéniségét, és átmegy egy, a játékidő első feléhez mérten relatíve fantáziátlan home invasion horrorba - annak is egy viszonylag felvizezett változatába. A lezárás sem sikerül a legelegánsabbra, suta befejezést kapunk, ami nem tesz jót a nézői szájíznek.

Mindenesetre az első fele miatt mindenképpen érdemes megtekinteni a filmet, mert nyugtalanító lélektani horrorként egy darabig példásan muzsikál, nem mellesleg minden szülő számára komolyan megfontolandó intelmeket tartalmaz.

7/10

A film teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán

Life after Beth (2014)

Míg az Emelie úgy volt félig horror, hogy a nagyobbik felében inkábbb thrillernek volt kategorizálható, addig a Life after Beth azért félig horror, mert zombifikált maszkja alatt valójában egy romantikus vígjáték és egy párkapcsolati allegória kettőse rejtőzik. Aztán, ha már félfilmekről beszélünk, az Emelie kábé a játékideje feléig igazán élvezetes darab, utána kicsit unalmasabbá válik, ezzel szemben a Life after Beth már az elejétől kezdve maga a dögunalom - már ha műfaji filmes mércével közelítünk hozzá.

A szüzsé szerint a fiatal és csinos Beth (Aubrey Plaza) sajnálatos módon elhalálozik, a barátja, Zach (Dane DeHaan) pedig emiatt természetesen szomorú, főleg, mivel éppen nem voltak túl jóban a lánnyal akkor, amikor a tragédia bekövetkezett. Néhány nap múlva azonban csodák csodájára Beth feltámad, és az érzelmei erősebbek Zach iránt, mint valaha - a múltbéli vitákra még csak nem is emlékszik. Viszont fizikailag valami megváltozott benne: a teste napról napra egyre rosszabb állapotba kerül, az ereje ezzel szemben megnő, és elképesztő dühkitörései lesznek.

Horror szempontjából a film nagyon nem működik, nem félelmetes, nem ijesztő, nem komolyan vehető, és csak minimálisan véres. Humor terén szintén nem muzsikál jól, egy-két groteszk gegben, meg némi fura helyzetkomikumban kimerül a teljesítménye. A romantika szempontjából már ígéretesebb a produkció (a feltámadás, mint új, tiszta lap a kapcsolatban jól jelenítődik meg, Dane DeHaan is ügyesen formálja meg a hősszerelmest), de igazi ereje a párkapcsolatok metaforikus lefestésében rejlik.

Az alkotók nagyszerűen csempészték bele a filmükbe és fordították át a zombimitológia nyelvére a bomló kapcsolatok jellemző problémáit a nő "elsárkányosodásától" kezdve, a férfi hűtlenkedésén át egészen az olyan triviális vitaforrásokig, mint a rossz szájszag. A darab hemzseg a szimbólumoktól (pl. Beth-t nem véletlenül egy sütőhöz láncolják: "az asszonynak a konyhában a helye"-mentalitás visszaköszönése ez), és tényleg elgondolkodtató, ötletes parabolája egy újrafelmelegített, széthullóban lévő házasságnak...

... mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy rohadtul unalmas, ritmustalan, száraz és fárasztó filmmel állunk szemben. Álláspontom szerint csak egy igen szűk nézői réteg, mondjuk néhány filmelmélet szakos bölcsész hallgató fogja élvezni ezt a mozit.  

5,5/10

A film teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán