Miért mennének el az emberek moziba természetfilmet nézni, ha az otthonuk nyugalmában is megtehetik ugyanezt?

Én úgy látom, hogy az utóbbi években a krimikhez hasonlóan a természettel foglalkozó dokumentumfilmeket is megölte a tévé. A tematikus csatornákon mindenki megtalálhatja a saját szájízének megfelelő alkotást a kategóriában, moziba menni ezért tehát majdcsak felesleges. Ezen a tendencián próbált változtatni Jacques Perrin és  Jacques Cluzaud francia rendezőpáros 2001-ben a Vándormadarak című filmmel, és most a 2015-ös Évszakok cíművel is ugyanezt teszik. A Vándormadarakat anno 15 évvel ezelőtt hatalmas kritikai ováció fogadta, a kérdés csak az, hogy a rendezők ezúttal mennyire jártak sikerrel?

A film története - igazi természetfilm lévén - nem egy túlbonyolítható képlet.  Az Évszakok az európai vadállatok (szarvasok, bölények, a farkasok, a hiúzok, medvék, stb.) története, amelyek az elmúlt évezredek alatt az évszakok váltakozásával együtt próbáltak alkalmazkodni és túlélni, dacolva a globális klímaváltozással és a magának egyre nagyobb területeket kisajátító emberrel. Ennyiben össze is lehet foglalni a történéseket: telik-múlik az idő, zajlik a természet körforgása, és mi bepillantást nyerhetünk néhány vadonlakó mindennapjaiba.

Na de milyen bepillantást! Ha azt mondom, hogy az A visszatérő természeti képei gyönyörűek voltak, akkor az Évszakok maga a lélegzetelállító szépség. Elképesztő munka lehetett ezt az alkotást összehozni, egész egyszerűen szemkápráztató látványban van része a nézőnek a megtekintése során. Nem csupán fenséges tájakra gondolok, amelyek vásznon megjelennek, hanem az állatok életét bemutató, kamerás drónokkal és egyéb önjáró képfelvételi eszközökkel megörökített bravúros felvételekre is. A vadászó farkasok, a lopakodó hiúz és a többi, egyszerre dinamikus, egyszerre festői jelenet igazán bámulatosan mutat a nagyvásznon. A megfelelő hatás elérése érdekében a vágásnak is nagy szerepe van, ami - a jó természetfilmek hagyományainak megfelelően - ügyesen "hozza össze" a valóságban egymástól akár hatalmas távolságokra is elhelyezkedő állatokat egyetlen életközösséggé.

Ebben a filmben a játékidő előrehaladtával az állatok mellett egyre nagyobb szerep jut az embereknek is. Az alkotók ügyesen csempészték bele az ősemberi állapotból induló, majd egyre fejlettebbé és egyre tolakodóbbá váló, mind nagyobb teret elhódító homo sapienst a produkció szövetébe. Nálam jokora piros pontot ért az, hogy a film nem fogalmazott meg egyértelmű értékítéletet az emberiség felett, inkább egyfajta titkzatos, különleges állatfajként utalt rájuk, amelynek meg kell találnia a valódi helyét a természetben.

A film moziban megtekintve majdnem meditatív állapotba hozott, kicsit a híres Baraka filmhez hasonló módon. A majdnem sajnos tényleg csak "majdnem", hiszen a narráció (Kulka János magyar hangjával) nem ad hozzá igazi értékeket a filmhez, az emberi hang engem inkább lehúzott a földre, mintsem fokozta volna a film élvezeti értékét. Lehet, hogy érdemesebb lett volna hagyni a képeket beszélni magukért - bár ezt valószínűleg a hagyományos információátadás és az eladhatóság is megsínylette volna. Mindenesetre a narrációból nem sok olyat tudtam meg, amit eredetileg ne ismertem volna, de egy fiatalabb gyereknek akár újdonságok és érdekességek pergőtüzét is jelenthetik az elmondottak.

A narráció mellett a negatívumok közé sorolnám azt, hogy az alapul választott, csapásiránynak kijelölt koncepció (az évszakok körforgása hosszú évezredek alatt) nem igazán kerül kiaknázásra, nem sikerül következetesen végigvinni ezt a film egészén. Így bár tényleg látványos - megkockáztatom, hogy talán még sohasem látott - természeti jeleneteket láthatunk, sok esetben hiányzik az igazi kontinuitás, az a szál, amelyre ezeket felfűzhetnénk magunkban. Az évszakok váltakozása így igazából nem vezérlő elv lett, csak egyfajta laza keret, vagy még inkább egy visszatérő motívum.

A zenét sem sorolnám a produkció legerősebb részei közé, mert kifejezetten szép, viszonylag változatos, és jól ellátja a szerepét, de nem nevezhető különösebben maradandónak. Jó, de lehetett volna még jobb is, legalábbis az én véleményem szerint.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy jómagam egészen különleges körülmények között néztem meg a filmet, ugyanis a feleségemmel jóformán ketten voltunk a szarvasi mozi egész nézőtéren. Ilyen körülmények között nagyszerűen tudott érvényesülni a film csodálatos képi világa, varázslatos hangulata, és alapvetően tiszta szándékú, pozitív hangvétele. Az alkotás egy kis időre ki tudott szakítani a valóságból, de nem animációs erdőkkel és számítógép generálta állatokkal érte el ezt (vesd össze ezzel: A dzsungel könyve), hanem élő, lélegző, valódi állatokkal és valódi tájakkal. Egészen furcsa érzés rádöbbeni, hogy a körülöttünk lévő világ is tud olyan szép lenni, vagy talán még lenyűgözőbb is lehet, mint a tévé/monitor mögötti ideálizált világ.

Amikor kiléptem a moziból, este hét óra körül járhatott az idő, és különleges, narancs fényben úszott a város. A napnyugta előtti pillanatokban jártunk, és néhány lépés után egy feketerigó húzott el előttem... amelyre ezúttal valahogy másként tekintettem.

Ezúttam nem (vagy talán ezúttal sem?) tudok igazán objektív lenni, és sablonosan szólva "szívből" pontozok. Bár Jacques Perrin és társa most nem alkotott igazán maradandót, de filmjük olyan nemes indíttatású, és olyan jó hatással bír a nézőjére, hogy nincs szívem lehúzni. Ez a produkció megéri a figyelmet, kifejezetten érdemes moziban megtekinteni, még akkor is, ha vannak hibái.

7/10

A film teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán.

Ui.: valószínűleg azért lehetett némi számítógépes megoldás is a filmben, mivel egy farkast látványosan lelőnek benne a vadászok, fröccsen a vér - a film végén meg kiírták az alkotók, hogy egy állatnak sem esett baja...