(Az írás spoileres lehet a filmre nézve.)

[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLHETŐ LE]

Naivan azt gondoltam, hogy a Cloverfield Lane 10 alapjául szolgáló szkript leginkább arra fog rávilágítani, hogy az eredeti koncepcióba mennyire idegenül (pun intended) érkezett J.J.-ék franchise-építő megalomániája, de ennél sokkal fontosabb tanulságokat lehet leszűrni belőle. A végeredmény ugyanis a The Cellarból Damien Chazelle keze nyomán alakult ki, ami lehet, hogy furcsa abból a szempontból, hogy nem született egy Whiplash kaliberű remekmű, de az eredeti változatot olvasva bizton állíthatom, hogy kisebb csodát művelt ezzel az alapanyaggal.

De mielőtt belemegyek mindenféle minőségi összehasonlításba, nézzük, miben különbözik történetileg a The Cellar: Michelle sokkal fiatalabb, és nem vőlegénye, hanem hűtlen fiúja elől menekülve száll autóba, hogy Howard bunkerjében kössön ki. Aki itt sokkal kevésbé ijesztő fickó, néha már szánalmasan szeretetéhes és megalázkodó. Ezt részben a harmadik figura hozza ki belőle (akit itt Emmett helyett Nate-nek hívnak), aki viszont egyáltalán nem az a visszahúzódó típus, és nem egy alkalommal alaposan nekimegy Howardnak, és próbálja maga is manipulálni Michelle-t.

Az első és legfontosabb különbség a filmmel szemben, hogy hiányzik belőle az a karakterív, amely a Cloverfield Lane 10-t minden eszement műfaji váltás ellenére is összefogta. Michelle itt nem egy gyáva ember, aki az események hatására szép lassan megtanul küzdeni, pusztán egy tini, aki otthagyja a pasiját, és próbál nem két másik férfi csapdájába esni. A The Cellar vezérfonala láthatóan inkább a "Mi van odakint?" és "Kinek lehet hinni?" kérdésekre helyeződik, amelyeket azonban Chazelle szintén jobban alakított. Egyrészt ő sokkal letisztultabb formában jelenítette meg ezt a kérdést, míg Campbell és Stuecken szinte kétpercenként próbál egyet csavarni rajta, és az sem segít a dolgon, hogy a szereplők szándékai kiismerhetetlenek ezzel kapcsolatban. Howard kapcsán egyáltalán nem egyértelmű, hogy végső soron elképzelhető-e róla, hogy csak kitalálja-e az apokalipszist foglyai megtartása érdekében (egy igen szánalmas pillanata a szkriptnek, amikor Michelle-nek azt állítja, hogy nem is történt világvége, mindezt azért, hogy a maga oldalára állítsa), és amikor két társa átveszi tőle hatalmat, láthatóan ők sem érzik szükségét annak, hogy elhagyják a bunkert. Végeredményben az látszik, hogy Howard egy sokkal ambivalensebb, emberibb figura az eredeti forgatókönyvben, csakhogy ezzel a történet főgonoszaként nem tud jól funkcionálni, amikor erre lenne szükség.

A The Cellar ezzel láthatóan egy olyan hangulatot szeretne kialakítani, ahol a végére Michelle már a legkevésbé sem tudja eldönteni, hogy kinek és mit higgyen, de ehelyett csak azt látni, hogy a szereplők céljai és motivációi folyamatosan és a legkevésbé sem következetesen változnak. De még inkább következmények nélkül: a szereplők még igen durva összezördülések után is képesek úgy élni az életüket, mintha semmi sem történt volna, amelyre a filmben bőven magyarázatot ad Howard rémisztő dominanciája, de a sokkal kiegyenlítettebb (pontosabban gyakrabban változó) hatalmi viszonyokat megjelenítő The Cellarban ez egyszerűen csak az írók hanyagsága. (Érdemes megfigyelni, hogy Chazelle például hogyan simítja el az első Howard-Michelle összecsapást a seb összevarrásának gesztusával.) Ez pedig abban kulminálódik, hogy a szkriptnek nincsenek világos kirajzolt és következetesen végigvitt konfliktusai - végzetes hiba egy olyan koncepcióban, amely éppen ezekre a szembenállásokra építene.

Pattanásig feszített thriller helyett tehát egy meglehetősen változó intenzitású darabot kapunk, amely karakterdrámaként éppen elég következetlen és üres ahhoz, hogy ezt a részét se élvezhessük. A The Cellar gyakorlatilag éppen csak arra jó, hogy megvalósítja a posztapokaliptikus-bunkeres mozik "ha x embert összezárunk egy kis helyre, előbb-utóbb egymásnak esnek" kliséjét. Lehet, hogy senkit sem érdekelt volna filmként, ha nem ezt a címet kapja, de az biztos, hogy Chazelle keze alatt egy újabb felejthető B-filmből egy minőségi darabbá gyúródott, egyben pedig iskolapéldájává vált annak, hogy egy közepes és értelmetlen szkriptből is lehet tartalmas és hatásos mozit varázsolni.