Hugh Grant-ért nem igazán voltam oda, amikor sikerei csúcsán járt, azonban amióta kiöregedett a sármos szívtipró szerepköréből, határozottan elkezdtem megkedvelni. Ugyanis nagyon jó humora van, és saját magát is gátlások nélkül ki meri gúnyolni. Kevesen képesek erre az öniróniára az álomgyárban, ahol mindenki szuper tehetségesnek tartja magát, miközben Hugh maga sem értette soha, hogyan vitte ilyen sokra teljesen átlagos színészi képességeivel. Lássuk be, nem a hatalmas mélységei miatt kedveltük annyira a Sztárom a páromban, vagy az ikonikus Igazából szerelemben. De elteltek az évek, ahogyan a sztárstátusz is. Ma már inkább magánéleti dolgai miatt szokott címlapra kerülni (bár azt a bizonyos prostis liezont soha nem fogja tudni überelni, tegyen bármit), nem egy-egy újabb filmje bemutatója miatt. Nem tűnt el teljesen a szemünk elől, de azért jóval csendesebb körülmények között dolgozik, mint a 2000-es évek elején. Nőiesen bevallom, én jobban szeretem a korai munkát, mint az Impromtu-t, vagy a Négy esküvő, egy temetést, ritkán érzek indíttatást arra, hogy megnézzek egy filmet az ő főszereplésével (bár a Hogyan írjunk szerelmet kellemes csalódás volt). A Zene és szöveg is kimaradt volna az életemből, ha egy kedves olvasó nem kér róla kritikát, de szerencsére nem így történt, mert egy meglepően jó kis romkom-ról van szó. Nem forgatja ki a sarkaiból a világot, de egyszeri kikapcsolódásnak tökéletes választás!
Alex Fletcher (Hugh Grant) a 80-as években egy menő fiúcsapat tagja volt, azonban mára már erősen megkopott a dicsfény, a hakniknak és a futó kalandoknak él. Azonban egyszer csak kiderül, hogy a tinik popsztár bálványa, Cora (Haley Bennett) nagy rajongója, és felkéri, hogy írjon neki egy új dalt. Az idő rövid, a zenéhez szöveg kell, az ihlet pedig csak nem akar jönni. Aztán betoppan a férfi életébe Sophie (Drew Barrymore), akiről kiderül, hogy remek írói vénája van, ketten együtt pedig nagyon jól tudnak dolgozni, habár mindketten kifejezetten nehéz esetek...
Meglepően erősen nyit a film, Hugh Grant nem semmi látvány egy fiúcsapat tagjaként, ahogyan kissé kivénhedt popsztárként sem, akinek a csípőmozgását még mindig nagyon szexinek tartják a rajongók, akik azonban már nem kislányok, hanem meglett családanyák, de a retrohullámnak köszönhetően nem felejtették el ifjúkoruk bálványát. Hihetetlenül vicces, ahogyan régi sikereinek morzsáin tengődve próbálja hozni azt a formát Alex, amelyet elvár tőle a közönsége (fellépés közben egyszerűben beáll a csípője, ritka jó jelenet). Sophie sem hétköznapi figura, nagyon kedves és tehetséges lány, de tele van gátlásokkal, hipochonder és nem kicsit szeleburdi. Mégis az ő hatásának köszönhető, hogy Alex túl tud lépni a múlton, és újra sikeres lesz.
A popszakma minden álságosságát és felszínességét megmutatja ez a kedvesen szórakoztató film, amely úgy tud vicces lenni, hogy nem lesz nevetséges. A történet teljesen sablonos, mégis sikerült élettel megtölteni, szórakoztató lett a végeredmény, köszönhetően a jó castingnak és a forgatókönyvnek. Nem sziporkáznak a párbeszédek, de kellően csipkelődnek egymással a főszereplők, a fordulatok kiszámíthatóak, de mégsem unalmasak. A vége egy kicsit szirupos lett, és a nagy formátum teljes mértékben hiányzik az alkotásból, amely azonban szerencsére egyáltalán nem veszi magát komolyan. Szerethetőek a karakterek, még az egosista, lecsúszott popsztár is, mert teljesen emberi a viselkedésük, nem túlzóak a reakcióik, esendőek, akárcsak bárki más lenne hasonló szituációban.
Nem túlságosan ambiciózus alkotásról van szó, semmi különösebb célja sincs, mint felhőtlen kikapcsolódást szerezni a nézőjének, ezt azonban teljesíti. Messze nem hibátlan darab, kliséhalmaz, de bájosan felvezetve, és minden kiszámíthatósága ellenére üde és friss tud lenni, egyszerűen jó nézni, és drukkolni Alex-nak és Sophie-nak, hogy egyrészt írjanak egy jó dalt, másrészt pedig jöjjenek már össze végre. Ne várjunk mélységeket a filmtől, mert az nincs neki, de a maga felszínes módján remekül elszórakoztatja a közönségét. Talán az a legnagyobb erénye, hogy senki nem vár tőle semmit, ehhez képest pedig tud meglepetést szerezni, mert nézhető és szerethető. Nem az örökkévalóságnak készült, viszont egyszer mindenképpen érdemes megnézni.
Hugh Grant láthatóan kiválóan érezte magát a szerepében, dőlt belőle az önirónia és a humor, ami nagyon jól állt neki. Drew Barrymore elég régen lekerült az A-listáról, ezért jól rá lehet csodálkozni, hogy milyen kiváló komika. Haley Bennett bájos, Brad Garrett rutinos, Kristen Johnston remek.
Mindenkinek csak ajánlani tudom a film megtekintését, jó kis romkom, ennyi és nem több. Nem váltja meg a világot, de egy unalmas estét/hétvégi délutánt nagyon is fel tud dobni. Egyszeri fogyasztásra alkalmas tömegtermék, amelynek azonban megvan a sajátos bája, amely miatt ha nem is szerez nekünk felejthetetlen pillanatokat, de meg tud nevettetni és el tud andalítani. Kell ennél több?
7/10
A Zene és szöveg teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
