Elég súlyos teher egy alkotásnak, ha eredetileg a Hetedik folytatásának tervezik, márpedig a Solace esetében pontosan ez volt a helyzet. Idővel a koncepció azonban változott annyit, hogy az alkotók letettek erről a szándékukról, amelyből könnyű lenne arra a következtetésre jutni, hogy egy szükségszerű bukással felérőnek tartották, ha egy ilyen óriás árnyékába állítják produkciójukat. Pedig a Solace ha nem is ténylegesen, de szellemiségben tökéletes folytatása lett Fincher klasszikusának, ráadásul úgy képes felvállalni a nyilvánvaló párhuzamokat, hogy a másolás gyanúja fel sem merülhet.
Két nyomozó, Joe és Katherine (Jeffrey Dean Morgan, Abbie Cornish) egy megoldhatatlan sorozatgyilkossági ügy előtt állnak: az elkövető tökéletes, fájdalommentes úton végzi ki látszólag teljesen véletlenszerűen kiválasztott áldozatait, és semmilyen nyomot nem hagy a helyszínen. Joe arra jut, hogy itt az ideje bevonni régi barátját, Dr. John Clancyt (Anthony Hopkins), aki korábban médiumként különleges képességeivel már segített megoldani ügyeket. Lánya elvesztésének tragédiája miatt viszont felhagyott a nyomozó munkában való részvétellel, éppen ezért visszacsábítása komoly munkának ígérkezik. De hiába veti be a doktor minden természetfeletti képességét, úgy tűnik, a gyilkosban méltó ellenfélre akad.
A fentiek a legkevésbé sem hangzanak úgy, mintha bármi közük is lenne a 20 évvel ezelőtt készült Fincher-műhöz, de ha lebontjuk róla a természetfeletti vonatkozásokat, valójában nagyon hasonló szerkezetet követ, szintén megegyező (vagy éppen teljesen visszájára fordított) motívumokkal. A gyilkos például szinte ugyanolyan módon érkezik meg a történetbe, ugyanakkor az ő munkájának tisztasága hatalmas kontrasztot képez a Hetedik erőszaktevőjének gyomorforgató tetteihez képest. Viszont a leglényegesebb párhuzam, hogy a Solace is egy hasonló erkölcsi drámát igyekszik kirajzolni a bűnügyi szál mögött, amely talán egy hangyányival közhelyesebb kérdéseket vet fel, azonban a megközelítése végső soron újszerűnek mondható még.
A szkript pedig tökéletesen hegeszti össze ezt a tartalmat misztikummal, fordulatokkal, karakterívekkel, amelyek egyenként nem feltétlenül lennének lenyűgözőek, de egymás mellé állítva egy egészen sodró lendületű krimit eredményeznek végeredményként, amely teljesen képes volt magába szippantani. Önállóan egy szereplő háttere, egyik gyilkosság vagy fordulat sem lenne kiemelkedőnek mondható, azonban a Solace forgatókönyve lépten-nyomon érezteti, hogy ezek nem kényszerből beszúrt mellékszálak, hanem egy átgondolt koncepció részei. Afonso Poyart pedig mindent megtesz azért, hogy tudását megcsillogtassa, médiumának képességeit például igencsak ötletes vizuális megoldásokkal igyekszik érzékeltetni, és összességében is nagy hangsúlyt fektet műve kinézetére.
Ezért is furcsa, hogy mintha rajta kívül mindenki dilettáns lenne a stábban: a fényképezés mindenféle koncepciót nélkülöz, és feleslegesen sokat támaszkodik a rángatózó kézikamerázásra (ebben például biztosan nem kellett volna kontrasztot képezni a Hetedikkel), a vágás pedig olyan esetleges és ritmustalan, hogy felvetődik a kérdés, egyáltalán élő ember végezte-e, vagy csak egy számítógépes program. Az egyetlen szerencséje a produkciónak, hogy a fináléra a film tempója utoléri az operatőri munka zaklatottságát és a pattogós vágást - bár az is lehet, hogy csak a fokozódó izgalmak érték el, hogy ne szúrjanak már szemet ezek a borzasztó megoldások. Az viszont biztos, hogy Abbie Cornish végig iszonyúan hiteltelen a keménykedő rendőrnő szerepében.
A Solace mégis az a film, ahol még egy félamatőr alkotógárda is megbocsátható: Afonso Poyart egy olyan elsöprő erejű krimi-thrillert tett elénk, amely képes visszahozni ugyanazt a feszültséget, rejtélyt és mélységeket, amelyek miatt kedvenceinket szeretjük a műfajban. Mindezt pedig úgy, hogy a zsánerben készült egyik legnagyobb műre építkezett, de nem másolva, nem nosztalgiázva, hanem tökéletesen át- és továbbgondolva. Sokszor emlegetem azt, hogy a krimin belül már annyi mindent elsütöttek, hogy szinte lehetetlen eredetit alkotni - a Solace a bizonyíték rá, hogy a legnagyobbaknak ez sem jelent akadályt, hanem (jelen esetben a Hetedik révén) éppen plusz löketet ad.
9/10
(danialves)
--------------
Lehet, hogy bennem van a hiba, de nagyon nehezen tudok visszaemlékezni a Solace című filmre, pedig még csak két-három hete láttam, és isten bizony nem is csináltam a megtekintése közben semmi mást. Most mégis itt ülök a fotelban, kezemben a laptop, és a homokomat ráncolva bámulok a levegőbe, hátha eszembe jutnak a részletek...
A film történetét nagyon nem boncolgatnám, hiszen danialves kolléga fentebb már leírta lényeget, nyugodtan görgessetek egy picit vissza ez ügyben.
A sztori kapcsán felvéve a kritika fonalát: az a motívum, hogy a rendőrség egy sorozatgyilkos utáni nyomozásba bevon egy különleges képességgel rendelkező szakembert, egy nagy rakás krimisorozatból (A médium, Profiler, Hannibál...) ismerős, emiatt már a film elején nekikezdtem az ásítozásnak. A helyzet a későbbiek során sem javult. Bár először a szakértő látomásai is sokkolóak voltak - leginkább a pofátlanul ijesztő hanghatások és a néhol egészen míves vizualitás miatt - de aztán ezek is belesimultak az általános "már ezt is ezerszer láttam máshol"-jellegű unalomba. Azok a kamu jelenetek, amelyek csak a jövőbe látó médium víziójában történnek meg, a valóságban nem, kísértetiesen emlékeztettek a Next című Nicolas Cage-moziban látottakra, szóval ezektől sem estem hasra. A történet végének, a gyilkos valóban különleges, inverz módon a Hetediket (és kicsit talán a Fűrészt) idéző filozófiájának kellett volna jelentenie a katarzist, de ez sem volt rám a kellő hatással. Azt értem, hogy ilyen gondolkodású gyilkos ritkán szerepel a filmvásznon, de az én szememben mégsem volt a finálénak akkora ereje, mint amekkorának kellett volna lennie. Nem volt meg a kellő tét, egyszerűen nem éreztem át azt a hatalmas erkölcsi dilemmát, amit éreznem kellett volna... azt hiszem, főként azért nem, mert az érintett szereplők sorsa abszolút nem érdekelt. Egy kicsit sem - és ez szerintem nem csak a forgatókönyvírók, de a színészek hibája is.
Álláspontom szerint az Oscar-días Anthony Hopkins már évek óta iszonyatosan rosszul játszik, és nem értem, hogy mások ezt miért nem látják. Valahogy úgy belehülyült színészileg Hannibál szerepébe, mint ahogy Johnny Depp is benne ragadt a Jack Sparrow-szerepben. Hopkins már megint ugyanazt a titokzatos, vészjósló, bölcs figurát alakítja, néha kicsit nyugdíjas-demens tekintettel elmerengve, mint amit Hannibálban, a Rítusban, a Farkasemberben, stb. Na, hát itt is ugyanezt a karaktert hozza, csak éppen egy kis családi veszteséggel a háttérben. A többi színész alakítása szintén hagyott némi kívánni valót maga mögött, szóval én arra gyanakszom, hogy Afonso Poyart rendező nem igazán tudta elmagyarázni a színészeinek, hogy mit is akar tőlük. Az eredmény rutinból hozott, kifejezetten sablonos szereplőket szült... és mielőtt megkérdeznétek, szerintem ebben a filmben Colin Farrell is gyengén teljesített.
Én egyébként olyan hatalmas problémákat nem láttam a vágás és az operatőri munka terén, mint danialves, plusz szerintem a zene és a hanghatások is ellátták funkciójukat, így látvány/hang szempontjából nálam relatíve pozitív volt az összhatás, bár a produkciónak ez az oldala sem hagyott bennem túl mély nyomokat.
Véleményem szerint tehát a Solace több sebből (sablonmegoldások, forgatókönyvírói gubancok, gyenge színészek) is vérzik, ami a végső megfejtés viszonylagos ötletessége és a néhol tényleg tetszetős audiovizuális megoldások ellenére sem jogosítja fel igazán magas pontszámra. Annyival összegezném az élményt, hogy ez egy közepes krimi, amiben van viszonylag eredeti ötlet is.
Természetesen az is egy opció, hogy maradnom kellene a B-horroroknál, és egyszerűen nem kellene krimiket néznem...
6/10
(Werewolfrulez)
A Solace teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán