Hollywood újrahasznosítási hulláma kontrollálhatatlan mértékeket öltött, így gyakorlatilag minden hónapra kapunk egy olyan alkotást, ami egy korábban sikeres film újragondolása vagy rebootja. Nem csoda, hogy szinte minden filmkedvelő fenntartásokkal kezelte a Creed érkezését, hisz első látásra ez csupán egy újabb rókabőrlehúzás volt a Rocky-franchise-ról. Ryan Coogler azonban tett arról, hogy a vetítőtermeket elhagyva ennél jóval pozitívabb gondolatok kavarogjanak a fejünkben.
Adonis (Michael B. Jordan) mindig balhés kisgyerek volt. Emiatt és anyja halálának okán egy nevelőintézetbe kerül, ahol tovább folytatja a verekedést. Egyik nap azonban felkeresi egy ismeretlen hölgy (Phylicia Rashad), aki azt állítja, hogy ő a híres világbajnok, Apollo Creed fia. 17 év múlva Adonis Philadelphiába utazik, hogy felkérje Rocky Balboa-t (Sylvester Stallone) edzőjének.
A sztori első látásra nem tartogat semmi újat számunkra a klasszikus sportfilmek paneljainál, és a Creed a felszínen valóban a korábbi nagy elődök nagy hagyományaiból építkezik. Azonban ami ennél fontosabb, a történet nem egy Rocky utánérzés kíván lenni, hanem sokkal inkább a saját talpára áll, és a sportfilmes kelléktárral jól zsonglőrködve nem csupán nem vesz el az "eredeti filmekből", hanem még hozzá is ad azokhoz: a megöregedett egykori bajnok karaktere ugyanis sikerei után sokkal bölcsebben, de ugyanolyan cinikus kedvességgel osztogatja a hasznos bölcseleteket.
Persze a Creedből ennek ellenére kisülhetett volna egy izzadságszagú, erőlködő sportdráma, viszont Ryan Coogler tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz, próbálta a saját tudásával kibővíteni a Rocky-univerzumot, és nem utolsó sorban egy olyan karaktert alkotni Adonis Creed szerepére, aki nem csak méltó társa az öreg legendának, hanem méltó arra, hogy talán örökébe léphessen. Ehhez a jellemelemhez szépen asszisztál Michael B. Jordan színészi játéka, aki láthatóan tisztában van azzal, mekkora jelentőségű filmen dolgozik éppen, azonban a legtöbbet ismét Sylvester Stallone teszi hozzá a történethez: az idén már 70 éves akciólegenda minden tudását és rutinját beleadva, ám mégis végletekig alázatosan mozog a vásznon, ezzel megteremtve a Rocky és a fiatal Creed között fellépő bensőséges, már-már apa fia viszonyt.
A film technikai paraméterei is jól muzsikálnak, elsősorban a sokszor hosszú snitteket hagyó Maryse Alberti (többek között A pankrátor) operatőri munkája kiemelkedő; város néhol neonfényes, máskor a lenyugvó nap által megvilágított látképe nagyszerű, a meccsek dinamikusak, és a már említett kitartott snittek is szép atmoszférát alkotnak, Ludwig Göransson zenéi pedig autentikusak és újszerűek is egyben.
Bár a Creed nem ér fel az 1976-os Rocky erényeihez, de csakúgy mint az igencsak jó Rocky Balboa, Ryan Coogler filmje is tiszteletteljes főhajtás a múlt előtt. Noha nem ez a tökéletes sportdráma, sőt, szinte minden elemét láttuk már valahol, az összkép mégis olyan esszenciális élményt tartogat, amelyet hiba lenne kihagyni azoknak, akik akár a sportfilmeket, akár a klasszikus felemelkedéstörténeteket, akár Rocky korábbi filmjeit szerették. Garantáltan ezt is kedvelni fogják.
8,5/10
(Egyébként két dolgot megjegyeznék még a filmmel kapcsolatban, amelyek igazából nem illenek bele egy kritikába, de amolyan margóra írt véleményként talán elférnek. Először is, óriási irónia a magyar címadás: a srác egész film alatt azt akarja bebizonyítani, hogy nem csupán az apja miatt az, aki. És persze hogy bekerült a magyar címfordításba, hogy kicsoda is valójában Ő. Másodszor: rendkívül "vicces" húzás volt pont Michael B. Jordant választani a szerepre, aki gondolom már ezerszer kellett, hogy magyarázkodjon a Michael Jordan név miatt.)
