Noah Baumbach és Greta Gerwig két éve megalkották minden idők egyik legelviselhetetlenebb Woody Allen-utánzatát, a Frances Ha-t, amely egy remek film lehetett volna, ha nem igyekezett volna minden áron modoros romantikába öltöztetni főhőse életképtelenségét és teljesen átélhetetlen műproblémáit. (Bár meg kell hagyni, az 500 dolláros albérleti díj azóta egyre több budapesti fiatal számára is realitás lett...) Kicst bíztam az ellenkezőjében, de sajnos a Mistress America a Frances Ha tökéletes szellemi örököse, ha lehet, még otrombábban elsütve ugyanazokat a húzásokat.
A szóban forgó film Frances Ha-ja már nem is főhőse, hanem idolja a történetnek: Tracy (Lola Kirke) valami hihetetlenül elvont bölcsész szakon kezdi meg felsőfokú tanulmányait New Yorkban, ahol történetesen addig még sosem látott, leendő mostohanővére, Brooke (Greta Gerwig) is él. Első találkozásukkor Brooke rögtön lenyűgözi a fiatal lányt, elsősorban azzal, hogy 30 éves létére mindenféle tinik számára menő dolgot művel (=bulizik, ismeri különböző együttesek tagjait és spinning edzéseket tart), persze azon az áron, hogy semmi elképzelése nincs az életről és aktuális pasiján élősködik. Amikor azonban aranyásottja kidobja, a zseniálisan egyedi étteremterve veszélybe kerül, és Tracy veszi magára a feladatot, hogy összebékítse Tracyt azokkal az egykori barátaival, akik segíthetnek neki.
Baumbach műve tehát tulajdonképpen megint csak egy hihetetlenül irritáló személyiségtípus idealizálása, azé az emberé, akinek lenyűgöző bohémsága gyakorlatilag inkább légvárak építése, amelyek jellemzően egyedül a benne jóhiszeműen megbízó társakat temetik maguk alá, de őt sosem. A rendező ugyan ezúttal képes bizonyos szintű kritikával is viszonyulni hőséhez, de akármennyire is árnyalja elsősorban a többi karakter látásmódján keresztül, Brooke destruktív természete mindig is egy rózsaszín felhőbe burkolt romantika része marad.
Ezúttal viszont a stílus még a tartalomnál is irritálóbb képes lenni: a forgatókönyv dialógusai már annyira mesterkéltek, hogy szinte lehetetlen olyan jelenetet találni, ahol a szereplő képesek lennének egymásra reagálni - gyakorlatilag a párbeszédek a karakterek közti kommunikáció helyett a rendező saját szellemességén való élvezkedésének talaját képezik, pont úgy, mint Woody Allen és az Annie Hall esetében, csakhogy itt nemcsak a főszereplő Woody Allen, hanem mindenki más is. Baumbach pedig mindezt iszonyatosan ripacskodó színészvezetéssel, és az ezt még tovább hangsúlyozó vágással súlyosbítja, ilyen mértékű színpadiasságot elnézve pedig muszáj szándékosságot feltételeznem - csak éppen a célt nem látom a sokszor a középiskola színjátszókör szárnypróbálgatásaiként előadott jelenetek mögött. Paradox módon a comic relief karakterek egyébként igencsak tolakodóan megírt humora jelenti a felüdülést a rengeteg manír között, és ad lendületet az egyébként csak a szövegek záporoztatásával pörgetett eseményeknek. És meg kell vallani, ha azt nézem, a Mistress America kamaradráma jellege ellenére is sokkal sodróbb és humorosabb film a Frances Ha-nál.
Ennyi érdemmel pedig még éppen, hogy végig lehet nézni, de talán nem is az én véleményem a mérvadó ebben, hiszen ahogy a fórumokon látom, tökéletesen célba talált annál az álértelmiségi rétegnél, akik a főszereplőhöz hasonlóan bölcsészkorukban mindenféle műmájer íróklubokhoz csatlakoztak - majd léptek ki, amikor rájöttek, hogy ők sokkal eredetibbek és zseniálisabbak ennél. A Mistress America egy óda hozzájuk, és azokhoz, akik 2 havonta elhatározzák, hogy megnyitják New York (de talán a világ) legotthonosabb és legcsaládiasabb éttermét, természetesen a balek párjuk, vagy jólelkű barátaik pénzén. Mi többiek pedig továbbra sem értjük, hogy Noah Baumbach miért szeretne ilyen elkeseredetten az új Woody Allen lenni.
5/10
A Mistress America teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
