Nagyon vakarnom kellene a fejemet ahhoz, hogy egy másik akkora kultikus horrorikont találjak a "jók" oldalán, mint amekkora Ash karaktere a Gonosz halott szériából. Az ilyen popularitással rendelkező szereplőhöz való hozzányúlás mindig iszonyatos nagy kockázattal jár. A klasszikus Evil Dead-filmek megjelenése óta eltelt hosszú évek (évtizedek) mára olyan elvárásokat gerjesztettek a rajongókban, aminek egyszerűen lehetetlen megfelelni (vö. ezzel: Star Wars: Az ébredő Erő). Az Ash vs. Evil Dead sorozat készítőinek azonban kis híján sikerült a lehetetlen: majdhogynem tökéletesen hozták a Gonosz halott második részének véresen-agyeldobósan-humorosan borzongató "groovy" hangulatát. Én magam, mint az említett horrorklasszikus felkent rajongója, alapvetően elégedett vagyok a sorozat nyújtotta élménnyel, de töredelmesen be kell vallanom, hogy azért egy kisebb szívfájdalmam akadt az évaddal kapcsolatban.

A sorozat történetét nem ragoznám túl,  Aldo kolléga már úgyis mindenkit pályára állított ezügyben a pilotról szóló kritikájával. A lényeg annyi, hogy egy balul sikerült beszívás miatt már megint jönnek a démonok, Ashnek már megint fel kell vennie a harcot velük (láncfűrész felcsatolva, sörétes betöltve, sörhas leszorítva), bár ezúttal az első két résztől és a remake-től eltérően nem pusztán egyetlen helyen játszódik a sztori, valamint hősünknek most akadnak segítői is, a bénácska, mexikói származású Pablo (Ray Santiago) és a vagány Kelly (Dana DeLorenzo) személyében.

Ash: Just stay behind me, let the boomstick do the talkin', if things get hairy, use your bottle.
Pablo: I don't think it's a very good weapon, jefe. You had to stab Roper about 50 times.
Ash: Hey, I was sharpening it for you.

A sztori - ahogy az eredeti filmben is - természetesen színtiszta alibi, tele logikátlanságokkal és légből kapott elemekkel, de mindegy is, hiszen a lényeg itt is a gusztustalan trancsírkodáson, a pofátlan humoron, és Bruce Campbell megunhatatlan Ash-figuráján van. Hősünk macsóbb, nagyképűbb, taplóbb, és coolabb, mint valaha, és természetesen a láncfűrésze is szépen - értsd: jó véresen - muzsikál. Campbell lubickol az ikonikus szerepében, látható örömmel, és nem kevés öniróniával alakítja azt a tahót, akit horrorrajongóként mindannyian a szívünkbe zártunk. Természetesen az írógárda is a keze alá dolgozik, páratlan szövegeket ("Shoot First, Think Never!") és nagyszerű jeleneteket kapott, ráadásul a készítők ügyesen aknázták ki a szereplő öregedéséből fakadó humorforrásokat is - ebből a szempontból a kedvencem az utolsó rész azon szekvenciája, amikor hősünk cipőboxszal tünteti el az ősz csíkokat a hajából. (Akinek bejön az önironikus Ash-vonulat, az tegyen nyugodtan egy próbát a Bruce Campbell által rendezett My Name is Bruce című 2007-es filmmel is, igen sok hasonlóságot fog felfedezni jelen sorozat hangvételével...) Ahol tehát Ash szerepel, ott nincs gond, élmény minden pillanat.

A mellékszereplők már nem olyan markánsak, mint Mr. Willams, mondjuk ez nehéz feladat is lenne, figyelembe véve az ikonikus karakter előéletét. Én mindenesetre néhány rész alatt megkedveltem a hűséges segítő, Pedro Pablo személyét, és a vele furcsa szerelemi-baráti viszonyban lévő Kellyt is el tudtam fogadni. A Jill Marie Jones által alakított Amanda nyomozónő viszont nem igazán tudta magát belopni a szívembe, mint ahogy valahogy Lucy Lawless (Xena!!!) titokzatos Rubyját sem tudtam a helyén kezelni - egészen az utolsó részig. Egyébként az esetükben nem a színészi játékkal volt a gond, inkább a szerepük volt kissé kilógó a sorozat szövetéből. A többi szereplő természetesen egyszerű vadászpuska töltelék és láncfűrészes vagdalni való, kicsit túlozva azt is mondhatnám, hogy a mellékszereplők legfontosabb kritériuma az lehetett a casting során, hogy jól áll-e rajtuk a démonmaszk...

Everybody dies here, it's just the rules. Death, taxes, more death. And I don't pay taxes, so it's just death.- Ash

Jelentem, jól áll. A sorozat egy-két büdzséhiányos CGI megoldás kivételével pöpecül néz ki, torz pofával vicsorognak a megszálltak, röpülnek a végtagok, szakadnak a zsigerek, ahogy kell. A démonok közül nálam a másik világból megidézett, teleportáló-agyszívó entitás lett a leghideglelősebb rémség, főleg attól a pillanattól kezdve, amikor meghallottam a pokolmélyből előbugyborékoló orgánumát. A látvány mellett a hallvány sem halvány, az eredeti filmek (na meg a Xena és Herkules-sorozatok) zeneszerzője, Joseph LoDuca nagyszerű munkát végzett, és az elhangzó klasszikus hard rock nóták (Deep Purple, Whitesnake, AC/DC, stb.) is sokat hozzátesznek a vagány hangulathoz.

Ha már a hangulat került szóba, akkor mindenképpen ki kell emelnem, hogy az eredeti trilógia atyja, Sam Raimi oroszlánrészt vállalt a sorozat kivitelezésében (producerként és forgatókönyvíróként is jelen volt, az első részt pedig ő maga rendezte), és ez meg is látszik a végeredményen. Az elmebeteg döntött kamerabeállításoktól kezdve, a fények sajátos használatán, és az alkalmazott képi motívumokon át egészen a riasztó hangeffektekig minden az eredeti filmek jellegzetes világába kalauzol vissza minket, úgy, hogy közben új elemeket is kapunk, nem pusztán szolgai ismétlést tapasztalhatunk.

Mindez szép és jó, papíron minden stimmel, azonban mégis, egy egészen halvány keserű szájízzel álltam fel a sorozat első évadának befejező epizódjának megtekintését követően. Miért? Mi volt a gond?

Bevallom, nekem ezek a harminc perces részek, ezek a sután elvágott történetszálak túl rövidek, túl lapos ívűek voltak ahhoz, hogy igazán kerek Ash-élményt kapjak. Kicsit kurtán-furcsán lezártnak éreztem minden epizódot (kivéve a 41 perces pilotot), és ez az érzés finálénál volt a legerősebb. Mert hiába volt az évadzárás Ash-hez méltóan pofátlanul tapír, nekem személy szerint olcsó és kapkodós megoldásnak tűnt. Álláspontom szerint inkább kevesebb, de hosszabb, tartalmasabb részek kellettek volna ahhoz, hogy rajongóként 100%-os legyen az örömöm.

Most lehet, hogy sokan nosztalgia-sznobizmussal vádolnak meg, de azt hiszem, hogy a klasszikus trilógia, a remake, az Evil Dead: Regeneration játék, és az Evil Dead musical (!) nagy kedvelőjeként elég nagy fanatikusnak mondhatom magamat ahhoz, hogy kimondjam a végítéletet:

Ez a sorozat alapvetően pöpec anyag, tömény Ash-esszencia, mégsem érzem kiválónak. Lesz azért még rajta mit javítani a második évadra, hogy ugyanazt az élményt nyújtsa, mint a klasszikus Evil Dead II. Szerencsére már berendelésre került a második etap, úgyhogy remélhetjük a legjobbakat.

8,5/10

A sorozat teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán