Az utóbbi időkben a Pixar stúdiónak igencsak keményen szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy csaknem tizenöt évnyi kritikai és közönségsiker felhalmozása egyszerre lehet áldás és átok. Áldás, mert ha animációs filmekről van szó, szinte mindenki rögtön velük azonosítja a minőségi és intelligens, ráadásul nemcsak a fiatalabb, hanem az idősebb korosztályhoz is tökéletesen passzoló szórakozást. De egyben átok is lett, mert ezzel saját maguk számára is egyre magasabbra és magasabbra srófolták a lécet, és ha azt egy--egy újabb alkotással esetleg nem tudja elérni, akkor a csalódás hangjai is jóval erősebben csapódnak le.

A Verdák 2 mélypontjellegét kár is lenne tagadni, a Merida a bátor és a Szörny Egyetem pedig decensebb minőségük ellenére pont a fent felsoroltak miatt vannak erős viták kereszttüzében. Az idei Agymanók viszont csattanós választ adott azoknak, akik már kezdték volna leírni a Pixar-t, hiszen az a film kreativitásban, humorban, érzelmi hatásfokban egy az egyben méltó lett a stúdió hírnevéhez. A kérdés, hogy ezt a pozitívvá váló tendenciát a Dínó tesó is képes lett folytatni. Nos az igényes megvalósítás természetesen meg sem kérdőjelezhető, és a stúdió filmjeire általában jellemző érettebb felfogás is érzékelhető rajta, ami által a Dínó tesó kellemes és mindenki által könnyen fogyasztható animációs mozivá válik, de az átlag Pixar filmekhez képest jóval egyszerűbb és klisésebb történetvezetése miatt korántsem tud ahhoz a magas színvonalhoz felérni.

Egy könnyen elképzelhető alternatívából építkezik a film alapsztorija: Elmarad az az esemény, amit 65 millió évvel ezelőtt kipusztította a dinoszauruszokat, így azok tovább élik életüket. Arlo egy többtagú dínócsalád legkisebb tagja, és ennek minden jegyét magán is hordja: Gyengébb és bátortalanabb mint testvérei, és emiatt nem is nagyon tudja környezete megbecsülését kivívni. Egyik nap elkeveredik családjától és kénytelen egy hosszú utazást megtennie, aminek során egyetlen társa Pötty az embergyerek, akivel a kényszerű együtt utazás fokozatosan barátsággá alakul át, miközben Arlo természetesen megtanul szembenézni saját félelmeivel.

Teljesen helyénvaló az olvasó gyanúja, ha ismerősen hangzik számára ez a történet, mert a Dínó tesó narratívája teljes mértékben megegyezik azokkal a klasszikus gyerekfilmekkel, amikben egy főhős és társa egy nagy kalandra indulnak, aminek során hátha megtalálhatnak valami, ami számukra fontos értéket képez. Erősen epizódikus szerkezetével, viccesen kattant mellékszereplőivel és fordulatoktól mentes, sekélyes cselekményével, a film abszolút a fiatalabb korosztály felé kacsingat. És ha ehhez még hozzávesszük a szándékosan aranyosra animált főszereplőket, akkor nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a Merida mellett Pixar legdisneysebb filmjével van dolgunk ergo jobb ha nem is keressük benne az Agymanók frissességét és tematikai komplexitását.

Ugyanakkor van két dolog, amiből nagyon sokat profitál a film. Az egyik a látvány, ami még a mostani animációs filmek színvonalához képest is hibátlan: A tájképek, a növényzet, a víz megjelenítése szinte fájdalmasan gyönyörű és realisztikus, ugyanakkor egy percre sem érezzük műanyag, élet nélküli technikai erődemonstrációnak a környezet, hanem hitelesnek és valódi élettérnek, amit elég jól (bár kissé furcsának hatóan) ellenpontoz a dinoszauruszok erősen karikírozott mesefilmes megjelenítése. A másik erősség pedig az, hogy az egyszerűsödött történet ellenére nem tűnt el az érzelmek való egyensúlyozás és a karakterekben végigmenő változások érzékeltetése, ami a Pixar egyik legfőbb erősségének számít.

A Dínó tesó ugyanis remekül viszi végig az egymással hagyományos módon kommunikálni nem képes főszereplőpáros között végbemenő kapcsolatot, ami a kezdeti ellenszenvtől elindulva, fokozatosan és okosan halad addig a pontig, míg mindketten rádöbbennek arra, hogy több közös van bennük, mint azt gondolták volna. Arlot és Pöttyöt nem csak helyzetük, az otthontól való elszakadtság és egymásra utaltság köti össze, de egy bizonyos családtag elvesztésének traumája is. Ennek feldolgozása valamint a saját magunkért és másokért való felelősség vállalása ugyanúgy a felnőtté válás útjához tartozik, mint a fizikai távolságok és nehézségek leküzdése. A film okosan használja ki az érzelmesebb pillanatokat, és ezáltal tartalmaz néhány jelenetet, amik még akár a felnőtteket is képesek lesznek megríkatni. 

Összességében a Dínó tesó egy bájos, aranyos mesefilm lett, ami ugyan nem fog se a Pixar, se az animációs filmek csúcspontjai közé tartozni, viszont a kisebb korosztálynak tökéletes, a nagyobbak se fognak kínosan feszengeni a székekben. Sőt ha utánaolvas az ember, hogy milyen körülményes és nehézkes volt a film létrejötte, akkor szinte kisebb csoda, hogy nemcsak egy koherens és nézhető végeredményt kaptunk, de olyan filmet, ami bizonyos szinte hű tudott maradni ahhoz a szellemiséghez, amit a kis lámpás cég képvisel.

7.5/10

A Dínó tesó teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán.