Marty McFly (Michael J. Fox) átlagos kamasz 1985-ben, akinek a zene és a barátnője a mindene. Ugyan nem kicsit frusztrálja a lúzer családja, de ettől még vígan éli az alapvetően gondtalan életét, amikor fura tudós barátja, Dr. Emmett Brown (Christopher Lloyd) megmutatja neki a Delorean-ből kialakított időgépet, melyet ő szándékozik kipróbálni. Azonban a dolgok úgy alakulnak, hogy Marty ül az autóba, és találja magát 1955-ben...
Jól indul a film, hamar megkedveljük Marty-t, megismerjük a családot, a barátnőt, már éppen rákészülnénk egy sima romantikus családi vígjátékra, amikor berobban a doktor és a Delorean, és hirtelen minden a feje tetejére áll. Innentől kezdve semmi sem kiszámítható, rendkívül fordulatos a történet, kár, hogy kicsit szirupos lett a vége, de a záró képsorok mindenért kárpótolnak, és persze ezzel adott volt a folytatás lehetősége, amellyel természetesen a film sikere után éltek az alkotók.
Gyerekkorom nagy kedvence még ennyi év után is ugyanolyan hatást tett rám, mint egykoron: hatalmasakat nevettem a történeten, betegre izgultam magam azon, hogy Marty-nak vajon sikerül-e összehoznia a szüleit (elsősorban annak érdekében, hogy ő maga biztosan megszülessen, mindezt úgy, hogy a kedves papának vele kell versenyeznie a kedves mama rokonszenvéért, ilyenek történnek az ember fiával, ha időutazásra adja a fejét). Olyan sok emlékezetes jelenet látható a filmben, hogy nagyon nehéz kiválasztani belőle a kedvencet. A hatalmas órán függő doki, a dögös Delorean, ahogyan eltűnik a lángokkal szegélyezett úton, a villámcsapás, Marty és az ő ikonikus gördeszkája mind-mind felejthetetlenek, de hardcore Star Trek - fan lévén természetesen csak azon nevethettem a legnagyobbat, amikor Marty "földönkívüli" ruhában előadja az apjának, hogy ő Darth Vader a Vulkán bolygóról!
Robert Zemeckis időutazós sci-fi vígjátéka valószínűleg nem kapott volna zöld utat, ha nem lesz hatalmas siker A smaragd románca című filmje (nálam máig nagy kedvenc!), így kapott pénzt, Deloreant és kiváló színészeket az ötlete megvalósítására. Érdekesség, hogy Michael J. Fox eredetileg nem tudta elvállalni a szerepet egy tévésorozat miatt, Erich Stolz-cal zajlottak le az első felvételek, de hamar kiderült, hogy nem ő a legjobb választás, ezért végül Fox egyszerre forgatta le a filmet a sorozatot. Megérte a fáradtság, hiszen beleírta magát a filmtörténelembe, akkor még nem tudta, de Marty McFly lett élete szerepe. Kiválóan sikerült a forgatókönyv, tele csavarral, meglepetéssel, romantikával, humorral, lenyűgöző látvánnyal (Oscart értek az effektek), érdekes karakterekkel. Marty egy kedves, zeneőrült kamasz, akinek hirtelen nagyon komoly problémákat kell megoldania, az időutazás sokkja után még a szüleivel is meggyűlik a baja, de felnő a feladathoz. A kedves papa és a kedves mama tud meglepetéseket okozni a megdöbbent utódnak, de szerencsére az ügyefogyott George McFly nem kevés fiúi segítséggel végül megembereli magát, és nagy nehezen meghódítja anyukát, és immár semmi sem áll annak útjában, hogy Marty megszülessen. Lorraine-nek ebben a részben nem sok szerep jut, Biff Tannen viszont emlékezetes jelenetekben teszi tönkre a két McFly életét. De a zseniálisan őrült doki figurája mindent visz, a külseje is elég extrém, de a viselkedése és a találmányai (fluxus kondenzátor - műszaki antitalentum vagyok, de ezt a kifejezést egy életre megjegyeztem anno!) sem mindennapiak. Sokat tettek hozzá a sikerhez a színészek is, Michael J. Fox -ra ráöntötték a szerepét, de Christopher Lloyd nélkül semmit sem ért volna a film. A zene a simán zseniális kategória, az én abszolút kedvencem Marty finoman szólva is energikus gitárszólója.
Zseniális vígjáték, tökéletes kikapcsolódás, Delorean-t nekünk minél többször!
9/10
A Vissza a jövőbe teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
Az írás eredetileg 2014. december 11-én jelent meg.
