Oh, my love, my darling...Elcsépelt, csöpögős szavak, amelyek azonban teljesen más értelmet nyernek, ha megszólal közben Maurice Jarre csodálatos zenéje. Mert a film megtekintése után mindannyian átérezzük, mennyi érzelem vannak mögöttük, hogy van az a szerelem, ami erősebb, mint a halál. Romantikus mozival teli a padlás, mégis nagyon kevés olyan van, ami valóban elért a szívünkhöz, és nem felejtettük el sok év után sem. Bármilyen hihetetlen, de idén már 25 éves ez a csodálatosan szép film, amelyet egyszerűen nem lehet megunni, ezredjére is elandalodunk a korongos jeleneten, és nyúlunk a rutinosan bekészített papírzsepiért a végén. Az effektek mára már sajnos nagyon megkoptak, de az érzelmi töltet ugyanolyan erős, mint régen, örök darab!
Sam Wheat (Patrick Swayze) egy nagyon boldog fiatalember, jól keres, van egy nagyon jó barátja, és egyáltalán nem utolsósorban most költözött össze a barátnőjével, Molly-val (Demi Moore). Ámde egyetlen pillanat alatt véget ér az idill, ugyanis a színházból hazafelé tartva megtámadják a fiatal párt, és Sam-et lelövik. Döbbenten szembesül a ténnyel, hogy ő már csak egy szellem, de két világ között rekedt, mert nem tud elszakadni Molly-tól, aki halálos veszélybe kerül...
Szeretlek! Dettó! Nem csak ezért a szövegért kapott Oscar-díjat Bruce Joel Rubin, mégis ezt idézgetjük a legtöbben a filmből, mert annyira találó, és annyira dögösen mondta Swayze (azaz Vass Gábor), hogy a 90-es évek elején ennél romantikusabb mondat nem is létezett (ma már én sem értékelném annyira, mint egykoron, de akkor tényleg ez volt a legmenőbb!). Nem egy átlagos történetről van szó, aki már veszítette el valamelyik hozzátartozóját (és ki nem?) nem tudja száraz szemekkel végignézni, hogyan győzi le a szeretet a dimenziókat. Hithű ateista létemre is annyira megérint mindig az elmúlás, a mennyország és a pokol kérdése, hogy miután telesírtam a kötelező mennyiségű zsepit a giccsesen gyönyörű záróképen, mindig el szoktam merengeni a kedves történet ezen aspektusán. Talán éppen ez volt a film igazi erénye, hogy megtalálta az arany középutat a romantika, a spiritualitás, a dráma és a vígjáték között.
Nagyon érdekes, hogy mennyi műfaj keveredik ebben az alkotásban, és mégis mennyire tud működni ez a történet, amelynek megvannak a maga hibái, mégsem érdekel senkit, ha romantikus filmről van szó, bérelt helye van a top 10-ben. Mindjárt a film elején azt gondolnánk, hogy ellövik a puskaport az alkotók, hiszen a korongozós-Maruce Jarre-os jelenet örökre bevésődött annak, aki egyszer is látta. Aztán jön a döbbenet (igen, ezredjére is!), amikor Sam fut a rabló után, majd amikor megfordul, saját magával találja szembe magát. Vele együtt búsulunk azon, hogy itt ragadt két világ között, ott van mellette a szerelme, és nem tudja megérinteni, hiszen ő csak egy szellem. Aztán váratlanul megjelenik a vígjátéki szál is a történetben, amikor Whoopie Goldberg feltűnik a színen. Plusz érkezik a krimi vetület is, sírunk és nevetünk, nagyon szurkolunk a szerelmeseknek, és alélunk elfelé, amikor végre összejön az utolsó tánc. Vagyis nem unatkozunk egyáltalán, és bár a végjáték kicsit sablonos, nem számít, mert az utolsó csók, na és Swayze kiválóan fényképezett átlépése a fénybe mindent visz. Sokzsepis klasszikus!
A karakterek szerethetőek, egyáltalán nem felszínesek, a történetnek megvannak a hibái (akad benne üresjárat, felesleges jelenet, néha nagyon közel van a giccshez, a műfajok időnként nem a megfelelő arányban keverednek, stb), de annyi érzelmi töltet van a jelenetekben, hogy szinte végig fenn tudja tartani a figyelmet. Az effektek ma már kicsit megmosolyogtatóak, de ez semmit sem von le a film értékéből, nem a CGI a lényeg, hanem a mindent legyőző szerelem! Ne feledkezzünk el a metró szelleméről sem, Vincent Schiavelli felejthetetlen alakításában, aki rövid feltűnése alatt a filmvásznon szinte shakespeare-i mélységeket mutat meg nekünk. Romantika a köbön, azzal a bizonyos plusszal, ami nélkül nincs sikerfilm, hát csoda, hogy még ma is ott ragadunk a tévé előtt, ha leadja valamelyik csatorna gyerekkorunk kedvencét?
Kalandosan alakult a casting, a férfi főszerepet a kor legnagyobb sztárjai visszautasították (köztük Demi Moore férje, Bruce Willis is!), amit valahol meg lehet érteni, hiszen nem hétköznapi szerelmi történetről volt szó, a szellemes alapötlet elsülhetett volna rosszul is. De mindannyiunk nagy szerencséjére Patrick Swayze végül aláírta a szerződést, Demi Moore-t is sikerült kiválasztani a rengeteg jelölt közül (állítólag azért kapta meg a szerepet, mert bármikor el tudta sírni magát abszolút kamerabarát módon), így ketten együtt szépen belopták magukat a szívünkbe. Whoopi Goldberg Oscart nyert az alakításáért (üssenek agyon, verjenek meg, de szerintem nem ezért érdemelte volna meg, hanem a Bíborszínért, de természetesen kiváló alakítást nyújtott ebben a filmben is). Vincent Schiavelli simán zseniális volt, Tony Goldwyn hozta a kötelezőt.
Maurice Jarre csodálatos dallamai hamar klasszikussá váltak, ahogyan ez a kedves film is, amely bátran mert szakítani a romantikus film sablonjaival (bár korántsem volt mentes a klisékből), az elmúlás miatti melankólia által áthatott dramedy gigasiker lett, a nézők nagyon hamar megszerették a történetet, a főszereplőket, máig nem veszített semmit az erejéből ez a szívet-lelket melengető alkotás!
8/10
A Ghost teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
