Sam Wheat (Patrick Swayze) egy nagyon boldog fiatalember, jól keres, van egy nagyon jó barátja, és egyáltalán nem utolsósorban most költözött össze a barátnőjével, Molly-val (Demi Moore). Ámde egyetlen pillanat alatt véget ér az idill, ugyanis a színházból hazafelé tartva megtámadják a fiatal párt, és Sam-et lelövik. Döbbenten szembesül a ténnyel, hogy ő már csak egy szellem, de két világ között rekedt, mert nem tud elszakadni Molly-tól, aki halálos veszélybe kerül...
Szeretlek! Dettó! Nem csak ezért a szövegért kapott Oscar-díjat Bruce Joel Rubin, mégis ezt idézgetjük a legtöbben a filmből, mert annyira találó, és annyira dögösen mondta Swayze (azaz Vass Gábor), hogy a 90-es évek elején ennél romantikusabb mondat nem is létezett (ma már én sem értékelném annyira, mint egykoron, de akkor tényleg ez volt a legmenőbb!). Nem egy átlagos történetről van szó, aki már veszítette el valamelyik hozzátartozóját (és ki nem?) nem tudja száraz szemekkel végignézni, hogyan győzi le a szeretet a dimenziókat. Hithű ateista létemre is annyira megérint mindig az elmúlás, a mennyország és a pokol kérdése, hogy miután telesírtam a kötelező mennyiségű zsepit a giccsesen gyönyörű záróképen, mindig el szoktam merengeni a kedves történet ezen aspektusán. Talán éppen ez volt a film igazi erénye, hogy megtalálta az arany középutat a romantika, a spiritualitás, a dráma és a vígjáték között.
Nagyon érdekes, hogy mennyi műfaj keveredik ebben az alkotásban, és mégis mennyire tud működni ez a történet, amelynek megvannak a maga hibái, mégsem érdekel senkit, ha romantikus filmről van szó, bérelt helye van a top 10-ben. Mindjárt a film elején azt gondolnánk, hogy ellövik a puskaport az alkotók, hiszen a korongozós-Maruce Jarre-os jelenet örökre bevésődött annak, aki egyszer is látta. Aztán jön a döbbenet (igen, ezredjére is!), amikor Sam fut a rabló után, majd amikor megfordul, saját magával találja szembe magát. Vele együtt búsulunk azon, hogy itt ragadt két világ között, ott van mellette a szerelme, és nem tudja megérinteni, hiszen ő csak egy szellem. Aztán váratlanul megjelenik a vígjátéki szál is a történetben, amikor Whoopie Goldberg feltűnik a színen. Plusz érkezik a krimi vetület is, sírunk és nevetünk, nagyon szurkolunk a szerelmeseknek, és alélunk elfelé, amikor végre összejön az utolsó tánc. Vagyis nem unatkozunk egyáltalán, és bár a végjáték kicsit sablonos, nem számít, mert az utolsó csók, na és Swayze kiválóan fényképezett átlépése a fénybe mindent visz. Sokzsepis klasszikus!
A karakterek szerethetőek, egyáltalán nem felszínesek, a történetnek megvannak a hibái (akad benne üresjárat, felesleges jelenet, néha nagyon közel van a giccshez, a műfajok időnként nem a megfelelő arányban keverednek, stb), de annyi érzelmi töltet van a jelenetekben, hogy szinte végig fenn tudja tartani a figyelmet. Az effektek ma már kicsit megmosolyogtatóak, de ez semmit sem von le a film értékéből, nem a CGI a lényeg, hanem a mindent legyőző szerelem! Ne feledkezzünk el a metró szelleméről sem, Vincent Schiavelli felejthetetlen alakításában, aki rövid feltűnése alatt a filmvásznon szinte shakespeare-i mélységeket mutat meg nekünk. Romantika a köbön, azzal a bizonyos plusszal, ami nélkül nincs sikerfilm, hát csoda, hogy még ma is ott ragadunk a tévé előtt, ha leadja valamelyik csatorna gyerekkorunk kedvencét?
Maurice Jarre csodálatos dallamai hamar klasszikussá váltak, ahogyan ez a kedves film is, amely bátran mert szakítani a romantikus film sablonjaival (bár korántsem volt mentes a klisékből), az elmúlás miatti melankólia által áthatott dramedy gigasiker lett, a nézők nagyon hamar megszerették a történetet, a főszereplőket, máig nem veszített semmit az erejéből ez a szívet-lelket melengető alkotás!
8/10
A Ghost teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
