A túlértékelt Annie Hall után nem gondoltam, hogy fogom még Woody Allen-filmre a "zseniális" jelzőt használni, de a Match Point nem érdemel ennél kevesebbet. És ha ennek okait kell elemeznem, kézenfekvő lenne olyan szembeötlő dolgokat mondanom, mint hogy ezúttal nincs ott a rendező feltűnési viszketegsége, hogy agyonnyomja a filmet, vagy a szokásos sznob elit nem az Allentől megszokott fényben jelenik meg benne, de történetesen ezt az alkotást nem kell és nem érdemes az életmű többi darabjához hasonlítani, hogy szuperlatívuszokban beszéljek róla.

Pedig a történet a direktor egy nagyon tipikus, ugyanakkor még önmagához képest is gyenge filmjeként indul: a visszavonult teniszező Chris (Jonathan Rhys Meyers) összebarátkozik egyik tanítványával (Matthew Goode), majd annak húgával (Emily Mortimer) kerül különösen is intim viszonyba. Mindez azonban csak addig tart, amíg nem találkozik újdonsült barátja menyasszonyával (Scarlett Johansson), aki természetesen egyből leveszi a lábáról. Chrisnek pedig előbb-utóbb választania kell: az apósjelölt által kapott pénzt és a kényelmes életet választja, avagy a kontrollálhatatlan szenvedélyt.

Ezen a ponton pedig tényleg nincs is többről szó, mint egy klisés szerelmi háromszöget felmutató romantikus drámáról, amelynek minden fordulata kézenfekvő, a karakterek számára pedig nincs több mozgástér annál, mint amit ezek a motívumok kijelölnek számukra. Ez a vonás alapvetően az egész filmen végighúzodik, ami helyenként meglehetősen döcögőssé és lapossá változtatja az élményt, noha végeredményben a Match Point nagyon messze van attól, hogy csak egy újabb fantáziátlan romantikus produkció legyen.

Eleinte csak annyit venni észre, hogy Allen mintha rájátszana műve sablonosságára, kifejezetten szájbarágósan jeleníti meg a dialógusokat és a cselekmény főbb pontjait. És amikor valami hasonlóval találja magát szembe az ember (főleg egy köztudottan kompetens filmestől), akkor önkéntelenül elkezd gyanakodni, és ahogyan nőtt ezen gyanúm, úgy fordult át az alkotás is egy egyre pikírtebb szatírába. Allen azonban nem a leginkább kínálkozó célpontot, a szereplők világát vette célba (megtette ezt később a Blue Jasmine-ben), és Chris új családjának privilégiumait okosan csak háttérnek tette meg, miközben főhőse dilemmáját egyre irreálisabb léptékekig fokozza. A Match Point nagy kihívása éppen az, hogy az eleinte nagyon felszínesnek tűnő paneleknek elkezdjünk mögé látni, és felismerjük bennük a direktor szarkazmusát, vagy éppen az olyan nem is túl apró jeleket, mint hogy végül minek a parafrázisává válik a történet. Ennek megfelelően pedig a magától értetődő megoldások helyét is szép lassan átveszi egy nagyon tudatos rendezői munka, amely hangsúlyos és hosszú beállításaival kifejezetten erős szimbiózisban él a színészekkel. (És még azt is elviseli, hogy Rhys Meyersnek nincs akkora jelenléte a vásznon, mint a szerepre tökéletesen castingolt Johanssonnak vagy Goode-nak.)

Tulajdonképpen a Match Point egy olyan csavarral operál, amely - bár ezt is megkapjuk tőle - egy hatásos csattanó helyett egy nagyon lassan kirajzolódó, vagy sokak számára talán ki sem rajzolódó perspektívaváltásból ered, amelyet ugyan nem valósít meg teljesen sallangmentesen, de eredetisége jelentős részben kárpótol ezért. Abban viszont egy cseppet sem tér el a hasonló fordulatokkal dolgozó daraboktól, hogy igazán alaposan csak annak tudatában, második nézésre fedezhető fel.

9/10

A Match Point teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán