Mindenki ismeri azokat a tündérmeséket, amikor egy tehetséges filmes fillérekből fogott neki egy alkotásnak, a végeredmény pedig egy olyan produkció lett, amellyel büszkén példálózhat mindenki a nagy és lélektelen blockbusterek ellenében. És bár számtalan példával lehet ezeket a történeteket igazolni, arról hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy a mérleg másik oldalán számtalan olyan darab van, amelyeknek ez a bravúr nem jött össze. De ez az argentin mű nem feltétlenül a statisztika szomorú valóságát képezi csak le: koncepciójából, megvalósításából süt, hogy alkotói kínjukban, jobb híján hozták létre.

Odáig még például rendben is lenne a dolog, hogy fogtak egy népszerű zsánert (zombifilm), majd megpróbálták egy nagyon nem népszerű módon feldolgozni: az apokalipszis után egy szűk házban bezárva éldegélő trió meglehetősen bonyolult és ambivalens viszonyaira alapozva. A forgatókönyv középpontjában álló feszültség pedig két férfiról és egy nőről lévén szó mi más is lehetne, mint a szerelemi háromszög?

Annál nagyobb hipszterkedés kevés van, amikor egy filmes teljesen tudatosan megy szembe a műfaj által megkövetelt kötelező panelekkel, azonban a posztapokaliptikus történeteknek megvan az a nagy erénye, hogy elképesztően letisztult formában tudnak foglalkozni választott témájukkal, és eleinte az El desiertoban is megvan a lehetősége, hogy a bizarr körítés megteremtse a lehetőséget egy elemi jellegű szerelmi drámához. De nem véletlenül nem lehet sokat mondani a film által elmeséltekről, ugyanis az író-rendező Christoph Behl csak eszközeiben nagyon határozott, mondanivalójában már nem.

Ennek megfelelően eleinte még örvendetes is, hogy mindenfajta bevezetés nélkül, a szereplők apró reakcióiból és félmondataiból (illetve a kissé erőltetetten bevezetett kamerának mesélésekből) állnak össze a karakterek viszonyai és múltja, a ház szűk falai közül soha ki nem lépő perspektíva és a lélekölően piszkos belső terek pedig sikeresen rántanak be az atmoszférába. De amikor elkerülhetetlen eljön az a pont, hogy ezekből kiindulva építkezni és előre haladni kellene, a film továbbra is csak egy helyben téblábol, hellyel-közzel ugyanazokat a köröket futja, miközben irreleváns mellékvágányokat keres időkitöltésként. Eszkalálódás helyett pedig szép lassan unalomba fullad a szituáció feszültsége és izgalma, és éppen csak egy hajszál választ el attól, hogy még a végkifejletet is kézenfekvőnek aposztrofáljam.

Az El desierto eleinte azt sejteti, hogy rengeteg lehetőséget fog adni nézőjének a gondolkodásra, de végül ebből csak egy zavaros, céltalan káosz nő ki. Mondhatni, a direktor Behl pontosan tudja, hogyan kell egy ilyen visszafogott, kisköltségvetésű filmet megrendezni, csak azt nem, hogy miért. Míg az alapvetően nagyon hasonló elvek mentén létrejött The Batteryben volt egy határozott koncepció is az elbeszélésmód mellé, itt a magabiztos stílus egy muszájból megvalósított produkcióról árulkodik, amelyre valószínűleg saját alkotói sem tekintettek kész műként, hanem csak egy eszközként, amely újabb kapukat nyithat meg nekik.

5/10

Az El desierto teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán