Észre sem vettük, de a klasszikus katasztrófafilmek szép lassan eltűntek a mozikból. Illetve egész pontosan beleolvadtak a szuperhős- és szörnyfilmekbe, annyira magasra téve a nézők ingerküszöbét, hogy egy idegeninvázió hiányában már a found footage stílus is kevés a sikerhez. A San Andreas (amely mindenki legnagyobb bánatára NEM egy GTA-adaptáció) ezzel a trenddel szeretne szembemenni, noha ehhez nem feltétlenül a legjobb eszköz volt visszatérni az emmerichi manírokhoz.
Itt van rögtön kezdetnek a 2012 összes karaktere: van egy mindenkit megmentő apukánk (Dwayne "The Rock" Johnson), aki profi helikopteres mentő létére minden idők legnagyobb földrengése idején csak egy dologgal foglalkozik, hogy megmentse ex-feleségét (Carla Gugino) és lányát (Alexandra Daddario). Mellettük pedig feltűnik még anyuka új pasija, aki természetesen elmondhatatlanul szar ember a Sziklához képest (ellenben a sztoriban annyira funkciótlan, hogy villámgyorsan el is felejtődik), valamint egy Peetányi férfiassággal és kezdeményezőkészséggel rendelkező hódoló a lányka számára.
De természetesen a történet legfontosabb szereplői a földrengés(ek), a cunami és a mindeközben összeomló felhőkarcolók, amelyek nagyjából a szokásos módon annyira redukálják a cselekményt, hogy hőseinknek újabb és újabb szorult helyzetekből kell kijutniuk. A forgatókönyvet jegyző Carlton Cuse (annyit jegyeznék meg csak, köze volt a Lost-hoz) azonban úgy érezte, ennyi még kevés lesz a filmhez (eddig jól is gondolkodott), így aztán írt hozzá mindenféle borzasztó töltelékepizódot: szánalmasan sablonos családi tragédiát, amelyen hőseink kényelmesen elvitatkozhatnak, amikor éppen nincsenek életveszélyben, egy tudóst, aki leginkább azt rágja szájba a nézőnek, hogy mi történik éppen a vásznon, valamint látványosan az Emmerich-életműből nyúlt felszínes drámázásokat és tudományos halandzsázást.
És mindezt a Kutyák és macskák: A rusnya macska bosszúja és az Utazás a rejtélyes szigetre rendezőjének kezébe adta... aki egy lenyűgöző katasztrófafilmet hozott össze belőle. Brad Peyton remekül érzi, hogyan facsarja ki a kulcsfontosságú jelenetekből a lehető legtöbb izgalmat, miközben az edwardsi iskola pazar megoldásaival kápráztat el újra és újra (láthatunk egy olyan hosszú snittet, amitől még Cuarón is elélvezne). Még jobb lenne, ha ezt a stílust következetesen lenne képes képviselni, azonban (talán felsőbb nyomásra is) ezekből az emberközeli megoldásokból rendre kiránt egy-egy moneyshottal. Viszont a Törésvonalnak még a CGI-rombolása is egyedi és megdöbbentő, pedig rólam tudjátok, hogy ilyen téren elég magasan van az ingerküszöböm.
Úgyhogy aki az Emmerich-féle együgyűség nosztalgiáját keresi a Törésvonalban (sőt, az utolsó jelenetben még egy kis Michael Bay is befigyel), új köntösbe öltöztetve, az meg fogja találni a számítását. Ez a produkció az utolsó kliséjéig ott tart, ahol a katasztrófafilmek 10 vagy 20 évvel ezelőtt, de cserébe legalább eszméletlenül jól néz ki.
6,5/10
A Törésvonal teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
