Kellett várni néhány évet, míg a visszatérő Schwarzenegger úgy döntött, hogy kipróbálja magát egy drámaibb szerepben. A Maggie-ben egy olyan apát alakít, aki halálos beteg lánya miatt aggódik, a film pedig főleg kettejük kapcsolatának bemutatására helyezi a hangsúlyt. A mozi pikantériája az, hogy ezt a meglehetősen hétköznapi, realista szituációt zombi-köntösbe bújtatja az elsőfilmes rendező és forgatókönyvírója. A vírus itt jóval lassabban veszi át a hatalmat az ember felett, mint más művekben: a fiatal lánynak hosszú hetekig kell küzdenie a betegséggel, miközben mindvégig tudja, hogy eljön majd az a pont, amikor már nem lesz ura saját cselekedeteinek és bármikor szeretteire támadhat. Az apa is tisztában van ezzel, de megpróbálja a végsőkig elcsúsztatni a búcsú pillanatát. A kérdés persze az (is), hogy meddig lehet várni? A film világában az előrehaladott stádiumban lévő pácienseket karanténba helyezik, hogy a többieket megóvják. Sokak számára ez persze nem elfogadható opció, hiszen az elzárt területeken borzalmas állapotok uralkodnak, így marad az otthoni ápolás. A feladat pedig nem egyszerű: nem csak az elmúlás gondolatával kell megbirkóznia a családtagoknak, hanem saját és embertársaik testi épségét is óvni kell az egyre inkább megvaduló, önmagából kiforduló szerettüktől. Aztán eljön az a pont, amikor meg kell húzni a ravaszt...

A Maggie nem a nagy meglepetések darabja. A narratíva célegyenesen halad a végkifejlet felé, csak pár apró kitérőt láthatunk, amelyek némileg árnyalják a képet a karakterekkel kapcsolatban. A játékidő nagy része szenvedéssel telik, s túl sok minden nem történik. Az, hogy a vaskos, szürke hangulat mégsem telepszik rá túlzottan a nézőre, az annak köszönhető, hogy minden negatív momentumra jut egy-egy keserédes, de szép pillanat. A rendezőnek így sikerül elkerülnie a túlzottan depresszív atmoszférát, ami még egy ilyen szituációt lefestő filmben is elképzelhető, hogy műnek tetszett volna. A borúsra festett képkockákon sikerrel törnek át az igazán emberi élethelyzetek (mint például Maggie és édesapja beszélgetése az autójavítás közben), s ezek az apró boldogságcseppek teszik igazából átélhetővé a két főszereplő tragédiáját. Schwarzenegger és 'a család kicsi kincse", Abigail Breslin élnek a lehetőséggel, s jól megírt karaktereiket hatásos színészi játékkal teszik élővé. Azt tudtam eddig is, hogy a kisasszony tehetséges, s jól megbirkózik a nehezebb szerepekkel is, így az igazán nagy meglepetés számomra az Osztrák Tölgy szikár, erőteljes alakítása volt. Az idén már 67 éves ex-testépítő sosem állt hadilábon a lehengerlő kisugárzással, de aktori eszköztára még a legjobb filmjeiben sem volt változatosnak mondható. Most egy kicsit új oldalát mutatta meg a világnak, egy-egy pillantásában, összehúzott szemöldökében ott volt a gyermekét elvesztő édesapa minden megpróbáltatása.

Bár eddig csak dicsértem Henry Hobson rendezői debütálását, a Maggie korántsem hibátlan alkotás. A két főszereplőn kívül nem sikerült más értékelhető karaktert írni a filmbe: a mostohaanya figurája nem csak antipatikus és idegesítő, de jelenlétét nagyjából semmi sem indokolja. Bár kicsi, csendes mozi ez, nem ártott volna, ha a finálé nem ennyire halk, kissé talán elmaszatolt is. Egy kicsivel több hatásvadászat igazán belefért volna, nem lógott volna ki a mű szövetéből. Mindezen apróságok ellenére erős darab kerekedett ki ebből a rendhagyó zombimoziból, amelyben éppen a sétáló halottak a legkevésbé fontosak, hiszen igazából csak hangulatfestő elemként vannak jelen. A történet, illetve annak lényege, drámája ugyanúgy működne egy létező betegséggel is, valós körülményekbe ágyazva, szigorúan a realitás talaján maradva. Persze ilyen filmből akad rengeteg, a fertőzöttekkel megbolondított szenvedés-tematika viszont különös élményt varázsol a Maggie megtekintéséből, s érdekesebb, jobb művet eredményez, mint például a hasonló kérdéskört feldolgozó Still Alice.

7/10

A Maggie teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán.