A Disney az animációs piac egyeduralkodójából szép lassan egy viszonylag közepes tényezővé vált. Persze egy nagy részben a Pixar megalkotásának és felfuttatásának is köszönhető, de az utóbbi időben már a Pixar sem muzsikál úgy, ahogy az illene. Éppen ezért talán ennek kiváltására megszületett a nagy ötlet a stúdiófőnökök fejében: fogjuk az ÖSSZES klasszikus Disney-mesét, és készítsük el az élőszereplős verziót. A Demóna számomra még mindig érthetetlen sikere, a Vadregény szerényebb, de minőségéhez képest még mindig tisztességes eredménye pedig azt jelezte, jó úton járnak, így aztán jövőre érkezik a Szépség és a Szörnyeteg, illetve a Dzsungel könyve is animációmentesen, de előbb még a Hamupipőke.

Az a Hamupipőke, amiről semmit nem is kell írnom, annyira szolgaian követi a klasszikus mese fonalát (mármint nem azt az eredetiét ugyebár, ahol a mostohatestvérek öncsonkításba hajszolják magukat...), és a leglátványosabb vállalása az, hogy egy fekete fickót (a Trónok harcából ismerős Nonso Anozie-t) nem rabszolgaként szerepeltet ebben a barokk környezetben. Branaghtól igazából sokat nem is vártam azok után, hogy egy Thor-t is csak úgy volt képes megrendezni, mint egy Shakespeare-királydrámát, és sajnos a fantáziája itt is kifújt abban, hogy következetesen az 1700-as évek vizualitását alkalmazza, valamint felveszi az egymással eszélgető szereplőket. Egy-két nagyobb volumenű jelenetben ettől függetlenül megmutatkozik, hogy a fantáziátlan alapanyag ellenére is futja tőle tetszetős megoldásokra, de sajnos a végeredményt egyáltalán nem ez dominálja.

Hanem például a giccs, a bugyuta szövegek, a még bénább humor, a nevetségességig karikírozott karakterek, és az őket akaratlanul is csak ripacskodva eljátszani tudó színészek (szegény Cate Blanchett...). Természetesen a kisebbek szempontjából szükség van a fárasztó szájbarágásra, a színpadiasságra és a látványos vonásokra, azonban az alkotókból hiányzott a jó érzék ahhoz, hogy ezekből fakadóan végül az összkép ne váljon teljesen komolyan vehetetlenné. És annak ellenére, hogy a Demónát is sokhelyütt teljes mértékben ugyanez a stílus lenge körbe, a legfájdalmasabb aspektusa a Hamupipőkének éppen az, hogy semmi másban nem hasonlít a tavalyi Disney-sikerre.

Ugyanis az Angelina Jolie nevével fémjelzett mű magában hordozta azt az ambíciót, hogy valami újat mondjon az ezerszer látott történetről, működőképes karakterdrámává és koherens koncepcióvá fejlessze azt, és még ha ebből csak viszonylag erőltetett áthallásokat is tudtam csak kicsikarni, legalább nem egy félmondatos közhely sulykolásából állt ott az egész film. A Hamupipőkéből viszont a legnagyobb jóindulattal sem tudok többet kihozni, mint hogy ha nagyon szar az élet, deus ex machinaként berobban Helen Bonham Carter, és egy timburtonös szkeccsben gyorsan rendbetesz mindent.

Nagyon szívesen elbeszélgetnék a film készítőivel, hogy meg tudnának egyáltalán egyetlen értelmes mondatot is fogalmazni arról, hogy mi lett volna ez az egész, de tartok tőle, itt is az a kézenfekvő válasz az igaz, hogy egyszerűen csak jó pénz volt eladni új köntösben egy régi mesét. (Mint ahogy azt a bevételi adatok is igazolják.) Éppen ezért mindenkit arra biztatnék, a legkevésbé se támogassa a Disney új őrületét - kivéve, ha szeretné Richard Maddent nagyon szűk nadrágban, a "Robb Stark szerelemből házasodik érdek helyett" - sztorit pedig hepienddel látni.

4,5/10

A Hamupipőke teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán