Xavier Dolan debütáló alkotása után nem várt sok időt, mire belevágott a következőbe, igaz, ahogy rebesgetik, az önéletrajzi vonások ehhez a koncepcióhoz is adottak voltak. Abban sem tévedtem sokat, hogy a Képzelt szerelmek már egyértelműen kiforrottabb munka, mint a Megöltem anyámat, ugyanakkor Dolan életművéből mintha ezzel az alkotással sikerült volna a legkevesebbet mondania.

Francis (Dolan) és Marie (Monia Chokri) lakótársak és igen jó barátok, sőt, annyira egy hullámhosszon vannak, hogy ugyanaz a srác, Nicolas (Niels Schneider) tetszik meg mindkettejüknek. Ez pedig egy kifejezetten furcsa szituációt szül: míg Nicolas barátként, jellemzően hármasban találkozgat velük, Francis és Marie mindketten szeretnének közelebb kerülni a fiúhoz - magát a versengést szinte be sem ismerve egymásnak. A dolgot pedig csak bonyolítja, hogy látszólag Nicolas sem érez közömbösen - egyikük iránt sem.

A rendező ezúttal sokkal kiegyensúlyozottabb, történetmesélése talán egész pályafutása során itt a legkövetkezetesebb és legmagabiztosabb. Hiányoznak a rá jellemző kifejtetlen bakugrások a narratívából, mondhatni, a Képzelt szerelemek szinte már csalódást keltően egységes képet mutató darab. Ettől függetlenül ez nem jelenti azt, hogy a film ne lenne stílusos, Dolan jellegzetes lassításokkal, zenés montázsokkal és nonverbális történetmeséléssel dobja fel sok helyen művét, a párbeszédek közbeni vágatlan kameramunka pedig ha nem is lenyűgöző, de jellegzetes elemévé válik a műnek (és fog majd válni a későbbieknek is). Ráadásul a direktor színészként is nagyon sokat fejlődött, ezúttal már abszolút felnő kollégáihoz, pedig nem egyszer lassított felvételek használatával teszi próbára saját maga és a többi színész képességeit.

Azonban akármennyire is jó megvalósítása szempontjából ez a mű, mondanivaló tekintetében már nem kifejezetten tud felérni ehhez. Dolan hiába mesél érdekesen, ha egy ismerős témához nyúl, kiszámíthatóan. Az első filmjéből hátramaradt közbeékelt monológok is bár nem ritkán szórakoztatók, ezúttal nagyon keveset tesznek hozzá az alkotáshoz, és a játékidő előrehaladtával egyre inkább idegesítő kitérőkké válnak. Így hiába izgalmas a karakterábrázolás, az egyes jelenetek értelmezése, alapvetően ezek csak a film után folytatott vitáinkat dobják fel, az idővel egyre laposabb élményt már nem.

A Képzelt szerelmek tehát mintha a Megöltem anyámat inverze lenne: egy kerek, korrekt film, azonban aligha kapnánk fel a fejünket rá. Inkább árulkodik egy ügyes, mint egy tehetséges és mondvalóval rendelkező alkotóról. Úgyhogy a lecke adott volt Dolannak, hogy a Laurence Anywaysben összeházasítsa ezt a két oldalát.

7/10

A Képzelt szerelmek teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán