Mi a bűn? Amit a társadalom annak tart. Mit számít az erény? Semmit. Így fordulhatott elő, hogy egy második világháborús hősre ünneplés helyett borzalmas megaláztatás várt, pusztán azért, mert homoszexuális volt, mivel ezt akkoriban az angol törvények szigorúan büntették. Alan Turing-nek, a zseniális matematikusnak köszönhette a világ, hogy a nácik legendás kódja, az Engima feltörésre került, és ezen nagyon sok millió ember élete múlt a háborúban. Azonban, mivel szigorúan titkos volt a tudományos siker, erről csak sok évvel a világégés után értesült a közvélemény, saját korában a számítástechnika egyik atyjára csak az öngyilkossághoz vezető gyógyszeres kezelés várt, amelyet a börtön helyett választott. Tavaly kért bocsánatot az angol.királynő ezért a bűnért, ez a film volt hivatott arra, hogy napvilágra kerüljön a tragikus sorsú tudós története. Morten Tyldum méltó emléket állított Alan Turingnak, a film jó, de nem kiváló, amelyben Benedict Cumberbatch természetesen tőle elvárhatóan zseniálisan alakítja a főszerepet, megérdemelten jelölték Oscar díjra ezért a szerepért.
Alan Turing (Benedict Cumberbatch), a fiatal matematikus zseni a második világháború idején belekerül abba a tudós csapatba, amelynek az a feladata, hogy feltörje az Enigma kódot. Nem igazán jönnek az eredmények, mert nem könnyű a közös munka egy magának való különccel, de az egyetlen női résztvevőnek, Joan-nak (Keira Knightly) köszönhetően a fiatalember lassan, de biztosan megtalálja a hangot a kollégáival, és sikerül a tudományos áttörés. Azonban a háború véget ér, a tudóst letartóztatják homoszexualitása miatt, ekkor mesél a történelmi tettről az erről mit sem tudó nyomozónak...
Weinstein-éket nem véletlenül hívják Oscar-gyárosoknak, a nevük garancia a minőségre, de ugyanakkor sajnos ara is, hogy mivel biztosra mennek, nagy meglepetések nem várnak a nézőre. Ezúttal sem tértek le a kitaposott útról, magas színvonalon szállították a tisztes középszert, amelyet a kiváló színészi alakítások és a jó forgatókönyv tesznek izgalmassá. Meglepően pörgősek az események, közel sem unalmas életrajzi filmről van szó, a néző teljes mértékben át tudja élni a kódfejtés folyamatát. A homoszexualitás kérdése csak jelzésértékűen kerül bemutatásra, ami nem is baj, így szaftos szexjelenetek helyett igazi drámát kapunk, mivel a lelki folyamatokon van a hangsúly.
A forgatókönyv nagyon jól keveri az idősíkokat, a múlt, a jelen és a jövő kiválóan fonódik össze a történetben, egységes egésszé állnak össze. Megismerhetjük a diák Turing-et, akit rengeteg megaláztatás ér különcsége miatt, majd beleszeret egy fiú évfolyamtársába, végigizgulhatjuk a felnőtt tudós tudományos erőfeszítéseit annak érdekében, hogy feltörje a kódot, és szomorúan nézhetjük, hogyan tette tönkre zseniális elméjét a kényszergyógykezelés. Az érzelmek és az események egyensúlyban vannak, nem lesz szirupos a történet , emberközpontú, egyszerűen szép, de tartalmas filmről van szó.
A karakterek sokrétűek, a jellemfejlődés nagyon jól bemutatásra kerül. Alan Turing nárcisztikus személyiség, aki nagyon nehezen enged magához közel bárkit is, a lányban is elsősorban az esze nyűgözi le, de szépen lassan megkedveli, neki köszönheti, hogy valamivel empatikusabb lesz, éppen annyira, hogy kollégái ha nem is szeretik meg, de megtanulják tisztelni. A tudós azonban nem menekülhet meg a zsenik sorsától: magányos marad, a gyógykezelés hatására pedig a lassú, de biztos testi és szellemi leépülés vár rá. Egy másik korban ünnepelt hős lehetett volna, így azonban a végkifejlet csakis tragikus lehetett. Az alkotók hatásosan, de nem hatásvadász módon mutatták be a történetét, azonban sajnos nagyon is érezni, hogy patikamérlegen készült a forgatókönyv: semmi szokatlan fordulat, meglepetés, tisztes iparosmunka, méltó főhajtás a tudós előtt, de a zsenialitás teljes mértékben hiányzik belőle. Ha egy kicsit bátrabbak mertek volna lenni az alkotók, valóban egyedülálló film születhetett volna, így azonban egy szép, jól csomagolt, nézőbarát, de nem eget verő életrajzi alkotásról van szó, amely várhatóan sok díjat fog besöpörni, abszolút megérdemelten, de néhány éven belül el fog tűnni az emlékeink közül. Kár, mert ebben az alkotógárdában több volt, de ne legyünk igazságtalanok, így is nagyon jó filmről van szó. A többi karaktert sem hanyagolták el, főleg Joan alakját sikerült érdekessé tenni, de akad itt kiállhatatlan főnök, szigorú kém, na és a csapattagok is külön egyéniségek.
Mivel Benedict Cumberbatch minden jelentősebb filmjét megnéztem (a kritikák megtalálhatók a blogon), ezért nyugodtan mondhatom, hogy eddig ez a legmélyebb alakítása, teljes mértékben belakta a karaktert, több jelenet is bele tud égni a retinánkba, az Oscar - jelölés sima ügy volt, de idén még Ben sem viheti el Michael Keaton orra elől a szobrocskát. Keira Knightly végre meggyőzött arról, hogy szorult bele komolyabb színészi tehetség, Charles Dance, mindannyiunk kedvenc Tywin Lannister-e kiváló, mint mindig, Marc Strong hozta a tőle elvárható szintet, de mindenki komolyan vette a szerepét, a színészekre nem lehetett panasz, de hát ez egy angol filmnél ez teljesen természetes-
Morten Tyldum-nak nem volt könnyű dolga, kevés a jó életrajzi film, neki mégis sikerült letennie egy ilyent az asztalra. Biztosra ment, nem kockáztatott, és ez bejött. Nem istenítette a kiváló matematikust, az embert akarta bemutatni a tragikus sors mögött, és azt, hogy mit köszönhet neki a világ. A párbeszédek kiválóak, ritka jól sikerült megírni őket, Graham Moore nagyszerű munkát végzett. Alexandre Desplat zenéjéről is csak felső fokon lehet beszélni, az operatőri munka a változatosság kedvéért kiváló.
Értékes és tartalmas film Benedict Cumberbatch kiváló alakításával, kötelező darab!
8/10
(FilmBaráth)
--------------
Mi a teendő, ha Oscart szeretnénk nyerni? Tavaly már erről értekeztem hosszabban is, de most vegyük szűkebben az idei díjszezon slágertémáját, a híres emberekről szóló életrajzi filmeket. Kell egy zseni, valami hátráltató kondíció és az ennek ellenére véghez vitt világmegváltás. Szükség van továbbá egy támogató női karakterre (még akkor is, ha az illető inkább a férfiakat szerette), így legalább mindkét színészi kategóriában van esélyt jelölést begyűjteni. És hogy esetleg egy jó ötlet vagy egy kidolgozott forgatókönyv is szükségeltetne? Dehogy, a díjeső már így is garantált!
Kezdjük az egyik legalapvetőbb elemmel, a szenvedéssel: a forgatókönyv szinte óramű pontossággal és mesterkéltséggel állítja főhősünk elé a különböző akadályokat. Szép sorban, először az Aspergeréből fakadó arroganciája, majd fel nem ismert zsenije, végül addig eléggé elfelejtődött homoszexualitása ad okot arra, hogy főhősünk élete egy állandó küzdelem legyen. (De természetesen aztán megpaskolják a saját fejüket a készítők, hogy "igaz, hogy apáink még börtönbe dugták a homokosokat, de mi már naaaagyon toleránsak vagyunk".) A probléma csak annyi, hogy ehhez az állandósághoz Graham Moore szkriptjének rendre műkonfliktusokat kell generálnia. Hol egy személyes ellentét, hol egy 2 év várakozás után 1 nap alatt hihetetlenül türelmetlenné váló vezető érkezik, hogy az állóvizet felkavarja és valami igencsak átlátszó ellentétet csempésszen a történetbe. De a legnagyobb műkonfliktus maga Joan Clark karaktere.
A Keira Knightley által alakított szereplőt az elmaradhatatlan szerelemi szál helyére passzírozták be, csak mivel ugye Turing nem kifejezetten a nőket szerette, ezért romantikus célra nem használhatták fel. Ez a tanácstalanság pedig abban mutatkozik meg, hogy ezt a szerencsétlen karaktert állandó problémaforrásként lógatják be, gyakorlatilag kolonc főhősünk nyakán, akit állandóan irreleváns mellékszálakba rángat bele. De szerencsére ezek mindegyikére van könnyű és egyszerű megoldás. Ugyanis akármekkora szívás volt Alan Turingnak lenni, az ő életében (a szexuális beállítottságán kívül) mindenre volt egyértelmű és megfelelő válasz. Utálnak a kollégák? Egy jelenet, és meg van oldva. Nem sikerül feltörni az Enigmát? A bárban, csajozás közben erre is meglesz a megoldás. (Honnan is ismerős ez?) Így elmondható, hogy a forgatókönyv a saját ügyetlen konfliktusaiból még bénább és klisésebb megoldásokkal vágja ki magát, miközben elsüti szinte az összes sablont, ami egy ilyen biopicben el lehet. (És akkor még a narráció kereteinek erőltetett megteremtéséről nem is beszéltem...)
De ez még éppen csak egy fokkal tudja alulmúlni Morten Tyldum (egyébként szintén jelölést kapott) rendezését. Az sokatmondó, ha egy direktor annyira bizonytalan, hogy a háború eseményeiről nála nem elég beszélni, hanem néhány archív felvételből és borzasztó CGI-moneyshotokból összeollózott montázsokkal kell megtámogatni ezt, mert ugye ha néhány ember egy szobában beszélget, az már garantáltan nem lesz elég izgalmas az nézőknek. (Az előzetesbe meg végképp nem lenne mit tenni...) Ezek után nem csoda, hogy a norvég úriember éppen csak arra képes, hogy a megfelelő rendezői kliséket válogassa össze a forgatókönyv sablonjaihoz. A tónus pedig ennek megfelelően ingadozik a néha blőd módon komikus és a már-már giccsesen drámai között. Hozzáteszem, amíg nem derül ki a turpisság, hogy milyen mesterkélt íveket épít a forgatókönyv, addig egészen működőképes jeleneteket láthatunk Tyldum keze nyomán. De utána már ő sem tudja egyben tartani ezt a zagyvaságot, és őszintén szólva vizuális oldalról is az érdemi munkát Oscar Faura fényképezése végzi el. Hozzá hasonlóan pedig vétek lenne kihagyni a felsorolásból Cumberbatch valóban remek alakítását, illetve társaként Matthew Goode-t (aki ennél sokkal, de sokkal jobb filmekben is játszhatna...), valamint Alexander Desplat hatásos zenéjét, akitől szerintem ez volt az első munkája, ami igazán tetszett.
Lehet, hogy A mindenség elmélete egy hangyányit giccses volt, és az eredetiség iskolapéldájának sem nevezhetjük, de legalább voltak bőven őszinte pillanatai, míg a Kódjátszmából csak a lélektelenség és a mesterkéltség árad. (Ha nagyon szellemes lennék, most hozzátenném, hogy egy Turing-teszten biztosan nem menne át.) Az elvitathatatlan, hogy korrekt tablót ad az Enigma-kódfejtők és főhőse munkásságáról, de közben messziről bűzlik róla, hogy csak a díjéhség által dominált panelekből áll. Ebben pedig csak az a szomorú, hogy láthatólag ezzel sikert is fog érni az alkotógárda.
6/10
(danialves)
