Lassan már boldog-boldogtalanról van dokumentumfilm, szóval ebből a sorból Nick Cave, korunk énekes, dalszerző, forgatókönyvíró és filozófus nagymestere sem maradhatott ki. Nézzük neki milyen film jutott! Ez a „20.000 nap a Földön”.

A film cselekménye Nick Cave életének húszezredik napjáról szól (Surprise Motherfucker!), de erre egyedül a kezdőmontázs utal, utána szóba se kerül. Történet, mint olyan nem létezik (ahogy a dokukban általában) szóval a második bekezdést, amit ennek szoktam szentelni, tulajdonképpen át is lehet ugrani.

Nagyon tetszett az a megoldás, hogy nem a szokásos „néha mutatjuk az alanyt, néha meg bevágunk random embereket, akik róla pofáznak” formulát választották a készítők, hanem tényleg adtak arra, hogy az egész olyan hatást keltsen, mint egy igazi nagyjátékfilm. Annak ellenére, hogy semmi történet nincs és a jelenetek sokszor teljesen véletlenszerűen jönnek, olyan érzetünk van, mintha egy kvázi cselekmény lenne, ami tartana valahova. Ezentúl el kell, hogy mondjam, hogy technikai oldalról bámulatosan pazar alkotás lett. Az operatőri munka, a vágás, a fények, az aláfestő dallamok mind káprázatosak, és egy lehengerlő atmoszférát biztosítanak a mozinak. Nagyon örülnék neki, ha a rendezőpáros a jövőben nagyjátékfilmekkel (is) foglalkozna, mert biztos vagyok benne, hogy ott is remekül helytállnának.

Viszont maga a film élvezhetősége a néző számára, sajnos egyáltalán nem rajtuk múlik, hanem magán Nick Cave-en. A film felépítése nagyjából úgy néz ki, hogy néha láthatunk dzsemmeléseket, stúdiófelvételeket, koncertfelvételeket és különböző sztorik meséléseit, amiket összekötnek Nick filozofikus, elmélkedős allegóriái. A film élvezeti értékének nagyságát nagyban meghatározza, hogy a néző milyen viszonyban van Nick Cave figurájával. Én egyáltalán nem rajongok érte (meg pár gondolatával nem is értettem egyet), szóval én pokolian untam az egészet. Ráadásul ezek az allegóriái annyira hosszúak, hogy ha egy pillanatra nem figyel a néző oda, akkor könnyen azon kaphatja magát, hogy percekig úgy ül, hogy gőze nincs arról, hogy éppen miről van szó. Igaz, ez annyira legalább jó volt, hogy valamivel jobban sikerült megértenem a dalainak a lényegét, habár a filmben hallható számok szerintem bűn rosszak. De aki szereti Nicket és az elvont agymenéseket, az biztosan remekül fog szórakozni rajta, és a film atmoszférája is képes ennek a hatásnak egy plusz löketet adni. A végén pedig egy elképesztő koncertes katarzist kapunk, ami engem, mint közömbös (talán inkább negatív hozzáállású) nézőt is el tudott kapni. Ez azért nem kis teljesítmény.

Összegezve a film csak a Nick Cave rajongóknak és a stílusára fogékony embereknek ajánlott, de nekik nagyon. Másnak jobb olyan messzire elkerülnie, amennyire csak tudja.

6/10