A művészek mások, mint az átlagemberek, egy másik dimenzióban élnek, ezer fokon égnek, hogy létre tudják hozni "a" művet. De a belső láng egyszer pislákolni kezd, a teremtő erő hanyatlani kezd, a menetrendszerű művészi válság elkerülhetetlen. A nagy többség záros határidőn belül túllendül ezen a problémán, ámde akadnak jó néhányan, akik beleragadnak ebbe a nyomorúságos állapotba, és évekig nem tudnak kikecmeregni a saját maguk által teremtett mély lelki gödörből. Vajon segíthet ezen a klasszikus a gyógyír, azaz a szerelem? Ez lenne a fő kérdés ebben a filmben.  Mivel egy romantikus alkotásról van szó, a válasz természetesen igen, de addig végig kell szenvednünk majdnem két órát, amelyre igazából senkinek sincs szüksége, a szereplőknek sem, de a nézőknek aztán végképp nem. Javaslom, hogy nézzenek meg inkább egy kiállítást, vagy olvassanak el egy jó könyvet, de ezt a dögunalmas, teljesen felesleges filmet kerüljék el messzire!

Jack Marcus (Clive Owen) középkorú, masszív alkoholista angol tanár egy középiskolában. Dina Delsanto (Juliette Binoche) egy jobb napokat látott festőművész, aki ugyanabban a tanintézményben kezd el tanítani, mint Jack. A két művészlélek akár egymásra is találhatna, de nem, ők inkább egy olyan halálfontos kérdést akarnak eldönteni a diákok segítségével, hogy a szavak vagy a képek a fontosabbak?

Őszintén nem értem, miért vállalta el a két főszereplő a filmet. Clive Owen tehetsége soha nem verdeste az egeket, de egy megbízható, jó színész, akinek viszonylag rendben van a karrierje, az égvilágon semmi szüksége nem volt erre a nyomokban a Holt költők társaságára emlékeztető iskolai dramedy-re. Juliette Binoche csillaga már nem ragyog olyan fényesen, mint régen, de azért nem jellemző rá, hogy bármit elvállal. A rendezőtől, Fred Schepisi-től is többet várna az ember lánya (pláne, hogyha gyermekkora egyik nagy kedvence volt a Roxanne Steve Martin-nal). De ezúttal sajnos súlyos csalódás vár a nézőre, habár a színészek hozzák a tőlük elvárható szintet, a film sajnos tökéletesen felejthetőre sikeredett.

Túl sok mindent akartak belezsúfolni az alkotók a történetbe, a művészi válságon, az alkoholizmuson, az apa-fiú konfliktuson keresztül a szokásos "tehetséges a gyerek, ne hagyjuk már elkallódni" szálon át még azt is be akarták mutatni, hogyan éli meg egy festőművész, ha a teste már nem engedelmeskedik neki, és akkor a szerelemről még szó sem volt. Nem sikerült eldönteni, hogy mire helyezzék a hangsúlyt, így mindenből kaptunk egy kicsit, az események össze-vissza keveregnek, de közel sem állnak össze egységes egésszé. A szokásos középiskolás filmek kliséit tolják a pofinkba, unalmasan és ötlettelenül. Egy jó vágással talán meg lehetett volna menteni a menthetőt, de nem, közel két órán keresztül szenvedünk a semmin, nézzük az óránkat, hogy mikor érnek már véget a szenvedéseink. Ne legyünk igazságtalanok, Clive Owen és Juliette Binoche rutinja sokat tesz hozzá a filmhez, de nem tudják kitölteni a játékidőt, fáj látni, hogy ilyen semmiségre pazarolják a tehetségüket.

A karakterek  alapvetően nem rosszak, habár nem túl eredeti az alkoholista irodalomtanár és a beteg festőművész alakja, egy jó sztoriban nagyon jól tudtak volna működni. Erről azonban szó sincs, minden fordulat előre látható, semmi meglepő nincs a történetben, még a nagy költők és írók szavaiban rejlő lehetőségekkel is megdöbbentően kevéssé éltek az alkotók, a festészet is csupán néhány közhelyes mondatot kapott, és még igazán szép képekben sem gyönyörködhettünk (na persze, lehet, hogy ez részben az én hibám, nem igazán tudom értékelni a modern alkotásokat a témában). Nagyon szomorú, hogy a forgatókönyvíró nem tudott bánni a szavakkal, éppen egy ilyen tárgyú alkotás esetében, a középszerűnél is gyengébb lett sajnos a végeredmény. Nem tud eljutni a nézők szívéig egy ilyen át nem gondolt, szétesett történet, amelynek a végkifejlete egyetlen percig sem lehet kétséges, és az oda vezető út tökéletesen érdektelen.

A mellékszereplők még rosszabbul jártak, mint a két fő alak: jönnek-mennek a filmvásznon, van egy-két mondatuk, de egyik momentumra sem emlékszünk, annyira súlytalanok a karakterek, a színészi alakítások sem kiemelkedőek, sajnos. A gyerekszereplők bájosak, de üresek, a felnőtt színészek pedig egy tévéfilmben érezték magukat, és ehhez képest játszották el a a szerepeiket, vagyis nem vallottak szégyent, de nem is adtak bele mindent az alakításba. 

Fred Schepisi ezúttal nem alkotott maradandót (a 90-es évek óta nem sikerült ez neki sajnos, de a szép emlékek miatt én őszintén hittem, hogy ezúttal mégis így lesz, nagyon szomorú vagyok, hogy csalatkoznom kellett), pedig az alapötlet nem volt rossz, a főszereplők jó színészek, de a forgatókönyv sajnos egy fércmű volt, így a film méltán fog a feledés homályába veszni. Kár, hogy így történt, mert a művészetről és a rendkívüli alkotásokat létrehozó különleges emberekről szóló történetek kiabálnak a megfilmesítés után. Ha valaki mégis rászánja magát, hogy moziban nézi meg ezt a sajnálatosan félresiklott alkotást, kispárnát mindenképpen vigyen magával, mert biztosan el fog álmosodni a megtekintése közben!

Unalmas, felejthető dramedy, amelyet sajnos a színészek sem tudnak megmenteni.

4/10