Holt költők társasága / Dead Poets Society (1989)
2013. november 27. írta: FilmBaráth

Holt költők társasága / Dead Poets Society (1989)

holt költők társasága.jpg(Erről az egész klasszikus hétről, illetve a posztok összesítője.)

Miért érdemes élni? A romantikáért, a költészetért és a szerelemért. Ha nem így gondolod, menthetetlenül felnőttél és nem láttad ezt a filmet.

Én már valószínűleg soha nem fogok felnőni, úgyhogy nyugodtan elmesélhetem, hogy ez a film nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Középiskolás koromban találkoztam vele, és a hatására egy életre beleszerettem az irodalomba, a költészetbe, komolyan készültem az irodalomtanári pályára. Végül mégis közgazdász lett belőlem, és rohanó életemben egyre nehezebben találok helyet a versesköteteknek, de a  John Keating által vallott nézeteket a mai napig a magaménak vallom: az életet élni kell, nem pénzt, hanem élményeket kell gyűjteni, és nem hagyom, hogy befolyásoljon mások véleménye, úgy élem az életemet, ahogy nekem tetszik. És igen, időnként fel szoktam állni az asztal tetejére, hogy emlékeztessem magam arra, ha más szempontból gondolom végig az adott élethelyzetet, problémát, akkor máris megvan a megoldás.

Egy tradicionális angol középiskolában vagyunk. Most kezdődik a félév, a fiúk örülnek, hogy újra találkozhatnak a barátaikkal. Megtudják, hogy új irodalomtanárt kaptak John Keating (Robin Willams) személyében. Akiről már az első órán kiderül, hogy nem kicsit különbözik a többi oktatótól: kitépeti velük a tankönyv lapjait, arra biztatja őket, hogy önállóan gondolkodjanak, és a carpe diem (élj a mának) szellemében éljék a mindennapjaikat. Először teljesen ledöbbennek a tanulók, aztán szépen, fokozatosan a kiváló tanerő által vallott nézetek hatása alá kerülnek. Amikor megtudják, hogy Keating - aki szintén ebben az iskolában tanult - annak idején tagja volt egy irodalmi baráti társaságnak, melynek Holt költők társasága volt a címe, úgy döntenek, újra életre hívják a klubot. Aztán az ártatlannak induló költészeti kalandozások elfajulnak, a fiúk fellázadnak a tradíciók ellen, és az események tragédiába torkollnak..

A középiskolás évek az útkeresésről szólnak (más kérdés, hogy napjainkban ez az időszak kitolódott az egyetemi évekre). A fiatalok keresik a saját hangjukat, erős hatással vannak rájuk a szülői minták, de már érzik, hogy ők máshogyan szeretnék élni az életüket, nem pontosan úgy, ahogy ők. A nagy szenvedélyek, lázadások korszaka ez. Érdekes módon mégsem készültek igazán jó filmek erről a varázslatos időszakról. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire sajnálom a mai tiniket, mert nekik csak a Transformers jut, a vizuális kultúrájuk félelmetesen erős, azonban a lelkükkel igazán nem törődik senki. Pedig ez a legfogékonyabb időszak, nagyon sokat számít, hogy milyen hatások érik a gyerekeket. Nekem még szerencsém volt, annak idején a tanáraim komolyan vették a nevelői feladatukat, óriási világmegváltó beszélgetésekre emlékszem a film kapcsán mind kortársakkal, mind a tanárokkal.

holt költők társasága2.jpgMa már nem látom olyan tökéletesnek a filmet, mint egykoron, de a maga műfajában kiemelkedő alkotás továbbra is. A forgatókönyv nagyon is rendben volt, Tom Schulman nem kártyán nyerte az Oscar díjat érte. A film intenzitását szinte végig sikerült fenntartani, a karakterek jól meg lettek írva, a jellemfejlődés rendben volt. Szépen végig lett vezetve a történet, a szemünk előtt változnak meg lassan a fiúk, alakul ki a jellemük. Az egyetlen probléma az, hogy nincs igazi főszereplő, mindenkinek szurkolunk ugyan, de nincs olyan, akiért különösen. De ennek ellenére nem esik szét a történet, mert a gyönyörű irodalmi idézetek elandalítják a nézőt, és amikor kezdenénk elveszíteni a fonalat, hirtelen ránk zuhan Neil drámája, és az erős érzelmi hatás elfedi a gyengeségeket. A társadalomkritikai vonás is erős a filmben, azonban okosan inkább a családi drámákra helyezték a hangsúlyt, így minden korosztály számára érthetővé és átélhetővé válik a mondanivaló.

Robin Williams alakítása kiemelkedő, még ennyi év távlatában sem veszített semmit az erejéből. Habár komikusként lett ismert, mégis drámai szerepekben nyújtotta a legemlékezetesebb pillanatokat (Jó reggelt Vietnám! A halászkirály legendája, emlékeztek?). Kár, hogy mostanában ritkán látjuk a filmvásznon, és akkor sem igazán jó filmekben. Nekem és a kortársaimnak egy életre ő maradt A kapitány. Az én emlékeimben Tordy Géza hangján maradtak meg a szavai a filmből.

A fiúkat az akkori fiatal színészgeneráció színe-java személyesítette meg. Érdekes, hogy egyikükből sem lett igazán sztár (ami nem is baj), Ethan Hawke  a legismertebb színész közülük, de nem az ő alakítása volt a legerősebb a filmben, hanem Robert Sean Leonardé (Rudolf Péter zseniális szinkronja is feledhetetlen). Valahogy úgy kell szerintem Puckot játszani a Szentivánéji álomban, ahogyan ő tette ebben a filmben.

Peter Weir nagyon jól összerakta a filmet, szórakoztató, mégis komoly mondanivalójú alkotás született. Habár megvannak a maga hibái a filmnek (a közepe felé eléggé ellaposodik, van benne néhány felesleges hatásvadász jelenet), de azt hiszem, hogy ha  immár felnőtt fejjel ezredjére is elsírom magam Neil halálán, az azt jelenti, hogy mindez  lényegtelen, az üzenet átjön, kötelező darab!

8/10

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr335612315

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dr_utcai_arcos 2013.11.27. 02:12:16

Most nagyon nem fogok egyet érteni veled. Ha vannak a filmtörténetben 10 pontos filmek, ez azok közé tartozik. Írod, hogy nincs főszereplő. Dehogynem, egy egész generáció ott lüktet a háttérben. Hogy középen ellaposodik. Ha végig fent akarná tartani a feszültséget? figyelmet? nem tudom mi lenne a jó szó, akkor nem vernék az embert mellbe a csúcspontok. Ez a film tökéletes. És igen, én sem bírom végignézni Neil halálát "anélkül". És amikor a padra állnak ismét...És szerintem ha megkérdeznénk x aranydiplomás tanárt, szerintem 99% odaadná azt a kitüntetést, ha egyszer az életében átélhette volna ezt. De ez csak egy vélemény.

FilmBaráth 2013.11.27. 08:27:58

Az intenzitás fenntartása az én olvasatomban nem a folyamatos feszültséget jelenti, hanem azt, hogy a néző együtt lélegzik a filmmel, és igen, ezt valóban úgy lehet elérni hosszú távon, hogy folyamatosan hullámzik a történet feszültsége.
Valóban egy generáció lüktet a háttérben, de egy filmben dramaturgiai szempontból nagyon fontos, hogy legyen egy igazi főszereplő, akiről alapvetően szól a történet.
Szóval ez a film szerintem nem tökéletes, de varázslatosan gyönyörű alkotás, és valóban az a legfelemelőbb rész, amikor a végén a diákok az asztal tetejére állva búcsúznak a tanáruktól. 100-as zsepis jelenet! :-)

Mr.Treeger 2013.11.27. 12:29:34

A film az USA-ban játszódik. A film bemutatójakor, pont kollégista voltam egy egyházi iskolában, szóval akkor minket teljesen szíven talált a film. Hatására verseket kezdtünk olvasni, színjátszó klubbot alakítottunk. Faltuk a könyveket. Negyedikre már egész nap olvastunk, még az órákon is. Értelmet adott egy lázadásnak, illetve más szintre emelt egy lázadást. Negyediken engedélyezték egy dohányzó szoba kialakítását, ahol gitáros társaink jammeltek, mi meg csak ültünk a szakadt kanapén és élveztük a verseket.
Ezért ezt a filmet objektív módon nem tudom értékelni. Ha meglátok egy régi fekete-fehér fotót azonnal beugrik a jelenet, hogy ők már alulról szagolják az ibolyát.
Másrészről, Weir olykor nagyon jó filmeket tud összehozni. Robin Williams filmek közül ez azon kevesek egyike melyet szeretek.
Hawke csak azért nem lett nagyobb sztár, mert más szerepeket választott, és ott azért találni több remek darabot. Meglepő, hogy a fiatal színészek milyen érzelmekkel telien játszottak. Át lehet élni a helyzetüket. Robert Sean Leonard hiába lett Wilson doki, a Neal-i érzékenység ott is látható. Nagyon szívesen megnéztem volna teljes Shakespeare darabot vele. Pár évvel később a Kenneth Branagh féle Sok hűhó semmiért-ben Claudio szerepe, amolyan jutalom volt.

Takács Sándor hentes és mészáros (Hatvan) 2013.11.27. 12:48:15

Én a vége (az öngyilkosság) miatt rühellem nagyon ezt a filmet.

Dr_utcai_arcos 2013.11.27. 18:29:30

@Hoppácska: Sajnos (sajnos?), ez a film nem végződhetett másként. Abban az időben, abban a környezetben Keating minden cselekedete felért egy szakmai öngyilkossággal. Akinek nem volt ilyen tanára soha -szerintem ha 10000-ből egy ilyen lehet -a mai/akkori eszével bármit megadott volna, hogy legyen egy. Tudod, próféta és saját haza :(.

Dr_utcai_arcos 2013.11.27. 18:31:46

@Hoppácska: persze ez csak nagyon bonyolult módon kapcsolódik Neil öngyilkosságához, de kapcsolódik :).

Tyreo 2013.11.27. 20:58:32

Ezt a filmet én is szeretem, bár nem hagyott olyan mély nyomott bennem mint itt pár emberben. Egy apró megjegyzés. A carpediem-ot inkább fordítsd úgy, hogy élj a mában. Így elveszik belőle a felelőtlen felhang.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2013.11.29. 13:28:00

Ennek a filmnek a legnagyobb tanulsága mára, hogy vannak akiknek jól áll az öregedés. (Robert Sean Leonard)

Vannak jó pillanatai, a színészek is jók, de ez is túlértékelt szerintem.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2014.01.20. 14:10:10

Szerintem is túlértékelt a film. Közel sem tetszik már annyira, mint régen.

Lauro 2014.08.15. 11:12:02

A gyász kapcsán olvastam el a cikket.
Egy apró helyesbítés: amerikai iskolában játszódik a film.
Szerintem nem véletlen, hogy nincs egyetlen központi főszereplő, ezt ki is fejtettem egyszer egy írásban:

"HOLT KÖLTŐK TÁRSASÁGA (DEAD POETS SOCIETY, 1989, R.: PETER WEIR)

Peter Weir filmjeit nézvén az ember érzi a kamera túloldaláról sugárzó emberi jelenlétet. Történetei és karakterei úgy „bomlanak ki”, mintha valaki mesélne róluk; nem pedig pusztán kamerán keresztül kukucskálunk bele valami jelenethalmazba, ami le akar ugyan képezni valami igazán jelentős igazságot a valóságból, mégis – a személyesség híján – töredékes marad. (Közeli rokona a rendezőnek ebben a tekintetben Terrence Malick, aki Az élet fája c. művével költészetet vitt a vászonra, eddig egyedülállóan hitelesen.)

Peter Weir „személyessége” nélkül filmjei esszenciájukat veszítenék el; témái líraiak: a bajtársiasság, a barátság, a tiszta szerelem és a vágy az élet megélésére vissza-visszatérő motívumai a Gallipolitól kezdve A kis szemtanún keresztül a Truman Show-ig, és még sorolhatnánk. Elementáris erővel a talán legismertebb műve, a Holt költők társasága csap le, amelyből – hogy stílszerűek legyünk – ars poeticája a legkönnyebben kiolvasható.

A filmnek nincsen főszereplője – illetve itt mindenki az, és ezzel nagy bölcsességet pendít meg: minden felnövekvő kamasz egy teljesen külön világ, zárt vagy nyitott, csendes vagy viharos. Mindegyik világ él és eleven, egymás mellett próbálják meg túlélni azt a szigorúan zárt világot, melyben a négy jelszó (Hagyomány, Becsület, Fegyelem, Érdem) inkább falakat, mint tartópilléreket szimbolizál. (Milyen árulkodó, hogy a jelszavakat viselő zászlók díszítik a folyosó falait azoknál a képeknél, ahol Keating az első óráját megtartja.) Todd, Knox, Charlie ugyanannyira központi karakterei a filmnek, mint Neil; a legtitokzatosabb figura Keating, akinek múltjáról, jelenéről, kapcsolatairól gyakorlatilag semmit nem tudni. Keating a „mozdulatlan mozgató”, akinek ez esetben nem a motivációi vagy a mélységei fontosak, hanem a hatása. Kis túlzással mondhatni prométheuszi figurának is, aki nincsen tisztában azzal, hogy milyen veszélyes játékot játszik – melyre nagyon finoman a latintanár kollégája is figyelmezteti. Keating „bűne” pusztán annyi, hogy nem abban segít a „fiúknak”, hogy túléljenek egy életet, hanem hogy átéljék a sajátjukat. Keating nem megy szembe semmivel: hozzáadni próbál ahhoz, ami később kegyetlenül bánik el vele.

A film erős hangulati felütéssel indít: amikor egy zárt térben sok ember van, de nem beszélnek, jellegzetes és összetéveszthetetlen morajlást eredményez; innen indulunk, mikor behozzák az iskola zászlóit, majd elkészítik azokat a képeket, melyek hatvan év múlva úgy fognak porosodni a vitrinben, mint a „nagy elődök”; és a pityergő kisfiúk anyukájuk szoknyájánál. Maga a tér minden pillanatban szerves szereplője a jeleneteknek, sőt önmagukban is kifejezőek: az üres tanterem, a két üres pad, az apa és Keating íróasztala vagy a színpad. A színpad, ahol Neil Perry megtalálja, de el is veszíti önmagát.

Mindenki eléri a vágyait: Knox Chris szívét, Charlienak sikerül kirúgatnia magát, Neil pedig végre egyszer azt tehette, amihez kedve volt. Toddból pedig kitör a „barbár rivallás”. Olyanná válik, akire odafigyelnek; nem kitűnni akar, hanem felülemelkedni önmagán.

"I went to the woods because I wished to live deliberately... I wanted to live deep and suck out all the marrow of life! To put to rout all that was not life... And not, when I came to die, discover that I had not lived...”

Mélyen élni és kiszívni az élet velejét – ez nem hedonizmus. A legcsendesebb és legnemesebb boldogsághoz vezető út fájdalommal van kikövezve. És csupán aki ezt végigjárta, lehet hű önmagához; valahol ez Keating tanításának tanulsága, amire talán ő is csak a végén jön rá. Hiszen a kultikussá vált zárójelenet emelkedettsége csakis az addig vezető szenvedések tükrében válik értelmezhetővé. A film készítőinek bölcsességét mutatja az is, hogy egy eredetileg komédiásra osztották Keating drámai karakterét: kevés katartikusabb dolog van egy szomorú bohócnál. (Ugyanezzel a lehetőséggel él Weir a Truman Showban Jim Carrey szerepeltetésével, ahol az itt is emlegetett zárt világ egészen radikális méreteket ölt.)

Éjszakába nyúló filmklub-beszélgetéseken össze lehet veszni Keating felelősségén. Egy azonban bizonyos: Neil Perry az ő hatására 17 évesen „mélyebben megélte” saját életét, mint azt tette volna valaki más életét túlélvén, megőszülve (sic!). Innentől fogva pedig nincs több kérdés.

A Holt költők társasága kultikus mozi korunk egyik nagyszerű rendezőjétől. Klasszikus, eleven, üde és fájdalmas – mint minden, ami szép."
süti beállítások módosítása