Azt gondolnánk, 2014-re eljutott már addig a liberális demokrácia, hogy bármilyen véleménynek szabad áramlást enged, ugyanakkor mintha ennek éppen ellenkezőjét látnánk. Még akkor is, ha éppenséggel ez a nézőpont egybevág szinte mindenkiével, egy apró kisebbség is tehetségesen bele tudja manipulálni a legnagyobb és leghatalmasabb médiacégeket, hogy az ő akaratukat valósítsák meg. Ez a bevezető viszont nem valami kuruc.infora szánt poszt felütése akar lenni, hanem természetesen a Sony esetéről van szó az észak-koreai (vagy nem is annyira észak-koreai) hackerekkel.

Akik nem követték az eseményeket, azoknak leírnám (a többiek ugorhatnak egy bekezdést), hogy a történet annyiról szól, hogy az Itt a végét is elkövető társaság összerakott egy filmet,a The Interview-t, amelyben Kim Dzsong Un-t, Észak-Korea diktátorát (is) parodizálják. Ez természetesen az illetőnek nem tetszett, de azoknak a hackereknek sem, akik nemrégiben feltörték a stúdió, a Sony rendszerét, többet között rengeteg bizalmas információt és három filmet kiszivárogtatva. Persze ezek a screenerek előbb-utóbb úgy is kikerültek volna a netre, így a világ inkább a botrányos belső vállalati e-mailekre figyelt, de mérhető kár még talán így sem érte a stúdiót. Azonban a napokban anonim terrorfenyegetések értek több amerikai mozihálózatot is a film bemutatásával kapcsolatban, így azok elálltak a vetítéstől. A Sony pedig törölte a premiert, és ha már lúd, legyen kövér alapon kijelentette, hogy semmilyen VOD-platformon vagy lemezen sem fog megjelenni a film. Milyen egyszerű a dolog, néhány névtelen fenyegetés, és bármilyen produkciót meg lehet torpedózni, ugye?

Azonban a filmipar esetében ez az ügy egy sokkal nagyobb képnek a része. Nevezetesen, hogy a stúdiók már évek óta alkalmazzák azt a gyakorlatot, hogy egy alig néhány fős kisebbség kénye-kedve szerint írnák át, változtatnak meg vagy éppen készítenek filmeket. Ez a társaság pedig nem más, mint a kínai kormány, amely a saját hatalmas mozis piacára csak meghatározott mennyiségű külföldi alkotást enged be. Nem véletlenül kerültek kínai helyszínek (és termékek) a Transformers 4-be és a Looperbe, hiszen az ottani piac egy olyan óriási (és egyre növekvő) lehetőség, amelyből vétek lenne kimaradni. Guillermo del Toro nem forgathatná a Pacific Rim 2-t, ha nincs a Hong Kongban játszódó (és így rengeteg távol-keleti nézőt vonzó) első rész, Bay legutóbbi filmje pedig egyenesen több pénzt hozott Kínában, mint az USA-ban. Ezzel még nincs is semmi baj, hiszen érthető módon mindenki ahhoz a piachoz idomul, amelyik a legnagyobb. Ha idáig amerikai kulturális utalásokkal, az USA-ban játszódó filmeket néztünk, mert abban az országban volt a legnagyobb kereslet, akkor igazságtalan lenne kikelni az ellen, hogy hamarosan Kínáé lesz a hasonló kulturális dominancia.

A probléma csak azzal van, hogy a fogyasztói igényeket sokkal kevésbé a helyi állampolgárok, mint a helyi vezetők alakítják. A kínai átlagember például szívesen nézett volna Avatart, de a gátépítések nyomán elárasztott falvakkal túlságosan is evidens párhuzamot jelentett Cameron műve, így bizonyos környékeken inkább betiltották a hatóságok. Akik hasonló módon szabják át a hollywoodi filmeket, sokszor nem is utólag, hiszen az élelmes producerek már előre tudják, hogy mit kell egy forgatókönyvbe írni ahhoz, hogy az ne bántsa meg az önérzetes pártfunkcionáriusokat. Így került a Red Dawn remake-be a sokkal nyilvánvalóbb kínai fenyegetés helyett észak-koreai invázió, a World War Z pedig a zombivírus eredetét tette át Dél-Koreába, pedig Max Brooks könyvében még Kína szerepelt. Bagatellnek tűnhet ez, de a bevételkieséstől rettegő stúdiófőnökök kicsinyessége nem ismer határt: akik olvasták az Interstellar eredeti forgatókönyvét, azok láthatták, hogy nem csak a mű gerincét adó kínai szál tűnt el, de még a Cooper által elfogott drón is indiaivá változott. Mert ugye Kína még 20 évvel az összeomlás után sem küldene drónt amerikai légtérbe... (Lassan már nem lesz kit megtenni főgonosznak, hiszen az oroszok most hiába lettek megint rosszarcok, azért tőlük is jön egy pár millió dollárnyi mozis bevétel.) Úgyhogy valószínű, hogy Hollywood még a Tiennamen téri "ellenforradalomról" is készítene egy megfelelő ideológiai töltettel rendelkező filmet, ha gazdaságilag indokolt lenne.

Nyilvánvaló, hogy most ennek éppen ellenkezőjéről van szó, hiszen ez a húzás egy igen komoly anyagi veszteséggel jár a stúdió számára, de az elv mögötte ugyanaz: ha nem muszáj, ne adjunk ki olyan filmet, ami valakit egy kicsit is megbánt! Most nyilván lehet mérlegelni a helyzet terrorkockázatát (szerintem azért két különböző dolog betörni egy számítógépes rendszerbe és merényletet elkövetni), de gyanítom, itt inkább az az eset állt elő, hogy a Sony nem örülne még több film és kellemetlen információ kiszivárgásának. (UPDATE: Szakértők szerint a hackertámadás 500 millió dolláros kárt okozott a cégnek, szóval sejthető, mitől félnek jobban.) Közben a filmesek körében máris hatalmas botránynak számít a döntés (eleve az amerikaiak gyomra a "terroristákkal nem tárgyalunk" alapelv miatt nehezen vette be), tehát azt nem lehet mondani, hogy egy jól indokolt és támogatható húzás volt ilyen könnyen meghátrálni.

Természetesen a felháborodás margóján meg kell jegyezni, hogy az, hogy nekem a filmemre pénzt adjanak és aztán még csak bele sem szóljanak, maximum Tarr Béláék fejében alapvető emberi jog, hiszen így jómagam és olvasóim is eléggé jogfosztottak vagyunk. Irreális lenne tehát elvárni, hogy egy milliárd dolláros vállalat a saját érdekeit félredobva tűzön-vízen át támogassa alkotóit, még akkor is, ha azok esetleg az egész világgal szállnak szembe. Tehát ebben a helyzetben tulajdonképpen mindenkinek igaza van egy kicsit, és éppen ezért érdemes átgondolni, hogyan foglalunk állást.

Nem tudjuk, hogy tényleg észak-koreai kémek dolgoznak vagy néhány pattanásos kamasz szórakozik, de az is népszerű felvetés, hogy maga a Sony vezeti éppen a világ legjobb marketingkampányát. Működni mindenesetre működik, hiszen én is írok róla, az Imdb-n pedig valószínűleg életünkben először is utoljára látunk olyat, mint a fenti képen. De mielőtt mi is nyomnánk egy 10-est, vagy ha úgy alakul és bemutatják nálunk az USA-val ellentétben, mielőtt mi is rohannánk a moziba megmutatni Kim Dzsong Unnak, hogy milyen kemények vagyunk, azért gondolkodjunk el, hogy mit támogatunk ezzel: egy olyan vállalatot, amely apró érdekcsoportok kívánságait tartja előbbre a saját alkotói melletti kiállásnál. És szerintem sokkal inkább ezt kéne szem előtt tartani, mint hogy Seth Rogenék mekkora szabadságharcosok vagy sem a filmjükkel.