Főzni bárki tud. Itt lennék példának mindjárt én. 33 éves koromig a lábam be nem tettem a konyhába (tényleg, még a reggeli ham and eggs-et is apukám dobta össze), aztán miután beleuntam a diplomahalmozásba, új kihívást kerestem, és felfedeztem magamnak Kulináriát. Az elmúlt 5 évben a család kicsit meghízott, és nagyon gyorsan megszokta, hogy mocskosul el van kényeztetve gasztrofronton (nálunk például alap a hétvégén a kétféle süti, amelyikből az egyik mindig kötelezően csokis, a többit inkább el sem mesélem), én pedig igazi konyhatündérré avanzsáltam, szó szerint a nulláról (a családi legenda része lett, hogy az első tortám lángolva égett a sütőben), vagyis soha nem lehet tudni, hogy miből lesz a cserebogár. De azért egy patkányt elsőre kicsit durva elképzelni séfszerepben, ugye? Szerencsére a Pixar-nál nem voltak szívbajosak, így megkaptuk Remyt, a rágcsáló bőrében élő szakácsfenomént. Szánom-bánom bűnömet, de a bemutató idején még gasztomentes éveimet éltem, így nem hozott különösebben lázba a történet, ámde a mostani újrázás során azonnal rabul ejtett az apró séf, istenien szórakoztam a filmen, amely csak azért nem lett tökéletes, mert a végét ahogyan az várható volt, túlszirupozták, de ezzel együtt ritka jó (gasztro) mozi!
Párizs legjobb szakácsa volt Gusteau, akit egy lesújtó kritika vitt a sírba. Az utódja Skinner lett, aki alig várja, hogy a séf végrendelete alapján az övé legyen az étterem. Azonban az előírt két év lejárta előtt nem sokkal egy új mosogatófiú kerül hozzájuk, Linguini, aki egy zamatos levesnek köszönhetően hirtelen a vendégek kedvence lesz. Folyamatosan alkotja a gasztrocsodákat, legalábbis mindenki azt hiszi, hogy ő komponálja az ételkölteményeket. Az igazság azonban az, hogy a különlegesen fejlett szakácsvénával rendelkező patkány, Remy bújik meg a séfsapka alatt, és ezt nem lehet a végtelenségig titkolni mindenki elől...
A magyar cím nagyon szellemes, az eredeti a Ratataouille volt, amely a valóságban a franciák lecsója (akit nem érdekel a gasztronómia, az ne olvassa el, a többieknek muszáj elmesélnem, hogy készül: padlizsánt, cukkinit felkockáz, sóz, borsoz, megpirít, zúzott fokhagyma, apróra vágott petrezselyem, kakukkfű, paradicsom, paprika, meg ami még eszünkbe jut, néhány perc alatt puhára főz, családnak/barátoknak tálal, mennybe megy, ennyi). Nem véletlen, hogy Párizsba helyezték az alkotók a történetet, Franciaország a mai napig a haute cuisine ("magas konyha") fellegvára. Szép kis fricskát kapnak a gasztrosznobok azzal, hogy egy rágcsáló lefőzi a legnagyobb séfeket, és miközben megkapjuk a szórakoztató családi mozi szintjén azt a magvas mondanivalót, hogy ne a külső alapján ítéljünk és küzdjük az álmainkért, alapfokú kiképzést kapunk a francia konyhaművészetből is.
A történetben alapvetően semmi különleges nincs (hátrányos helyzetű szuper tehetséges ételművész megvalósítja az álmait), azonban olyan sodró lendületű az események sora, és olyan jól sikerültek a nem túl bonyolult karakterek (kétbalkezes mosogatófiú, akinek fel kell nőnie ahhoz a feladathoz, hogy séf legyen, a kötelező szerelmi szál, gonosz séf, patkánycsalád, az én abszolút kedvencem, a halott Gusteau szelleme, és persze a rettegett étteremkritikus, Anton Ego félelmetes alakja), Remy kiválóan összerakott figurája (két világ között próbálja megtalálni a saját útját, ki kell vívnia apja megbecsülését, barátsága a nem túl tehetséges, de jólelkű Linguini-vel, siker, viták, kibékülések, van itt minden, amit forgatókönyvíró csak bele tudott sűríteni a játékidőbe) és nem utolsósorban a humoros szöveg és a kiválóan kivitelezett animáció mind kellettek ahhoz, hogy tökéletes családi kikapcsolódást nyújtson a film.
Az alkotás motorja Brad Bird volt (fáradozásai eredményeként a Hihetetlen család után a L'ecsóért is hazavihette az Oscar-díjat), aki rendezőként és forgatókönyvíróként vett részt a projektben. A látvány lenyűgöző, csúcsra van járatva a filmben az animációs technika, de mindez semmit nem ért volna a kiválóan időzített humor, és a jól szerkesztett történet nélkül. Én szinkronnal néztem a filmet, amely nagyon jól sikerült, de biztos vagyok benne, hogy az eredeti angol változatban közreműködő színészek is beleadtak apait-anyait a kedves, de egyáltalán nem felszínes mese alakjainak életre keltése érdekében. Persze vannak hibái a karaktereknek (a patkányok jók, az emberek rosszak, a Gusteau személyzete méltatlanul kevés játékidőt kapott stb.), de Remy és Anton Ego mindenért kárpótol bennünket. Úgy marad mindvégig szórakoztató a film, hogy közben a komolyabb mondanivalót sem téveszti szem elől, kár, hogy a legvégére kifogyott a szufla a történetből, de ennél nagyobb bajunk ne legyen.
A siker receptje nem volt túl bonyolult: végy egy jó nagy adag animációs csúcstechnikát, adj hozzá egy csipet franciás könnyedséget, egy leheletnyi gasztronómiát, fűszerezd meg humorral, ne aprózd el a cukiságfaktort, add hozzá az étteremkritikusok Darth Vader-ét, a patkányok Jamie Oliver-jét, ki ne hagyd belőle a család, a barátság fontosságát, a szerelem aromáját, és ne vedd le idő előtt a tűzről a fortyogó eredetiséget, szellemességet és eredetiséget. Bon appétit!
Látványos, szórakoztató animációs film, kötelező darab!
8/10