Vége lehetne már ennek az évnek, elég már a szomorú hírekből, a múlt héten például Mike Nichols-t gyászolhatták a filmrajongók. Amikor elolvastam a halálhírét, az első kép, ami megjelent, nem a klasszikus Diploma előtt volt, hanem az a jelenet a Farkasból, amikor Nicholson letépi az amulettet magáról. Ezek után nem volt kérdés, hogy a rendező emlékére kamaszkori nagy kedvencemet fogom újrázni, amelyet nagyon régen láttam. Csak mosolyogni tudtam azon, hogy rongyosra néztem anno a filmet, mai szemmel nézve ez csak egy jó közepes film, amely az isteni Jack nélkül semmit sem érne, nem ez a legkiemelkedőbb alkotása az alkotóknak, de ettől függetlenül egyszer mindenképpen érdemes megnézni!

Will Randall (Jack Nicholson) egy könyvkiadó cégnél főszerkesztő, egy sötét éjszakán elüt egy farkast, amely megharapja. Először nem tulajdonít nagy jelentőséget ennek, de aztán furcsa jelenségeket tapasztal magán: sokkal erősebbnek, fiatalabbnak érzi magát, élesedik a látása és a hallása. Kapóra jönnek ezek az új tulajdonságok, mert az élete éppen széthullóban van: lefokozzák, és még a felesége is megcsalja. Depresszió helyett azonban inkább elkezdi rendbe tenni az életét, ráadásul találkozik egy különleges lánnyal, Laurával (Michelle Pfeiffer), akivel szépen alakul a románc, Azonban a szörnyeteg egyre inkább átveszi az uralmat az ember felett, és a kárhozat rosszabb, mint a halál...

Jól indul a film, bár kicsit furcsa az isteni Jack-et egy visszafogott idősödő úr szerepében látni, bár van olyan jó színész, hogy hiteles tudjon lenni, de azért gondolom nem én vagyok az egyetlen, akinek azok a jelenetek tetszettek a legjobban, amikor szabadjára engedte a benne rejlő szörnyeteget. Ez az igazi Nicholson, nem pedig a lúzer, klimaxos főszerkesztő, egy ilyen nyámnyila irodakukac eljátszása nem kevés öniróniát követelt Hollywood legnagyobb playboyától (az pedig pláne, hogy megcsalja az asszony). De aztán szerencsére egyre ördögibb lesz a főszereplő, és amikor megkapja maga mellé Michelle Pfeiffert, végre elkezd izzani a filmvászon. Csak sajnos túl későn, ezért hiába a kiváló végjáték, összességében megmarad a hiányérzet a nézőben.

Egy kicsit kevés volt, amit kaptunk az alkotóktól, Jack-ben is sokkal több volt, Michelle Pfeiffer is volt már jobb, Mike Nichols-nak sem ez a legjobb filmje, de az igazi szereposztásbeli tévedés James Spader volt. Mindent beleadott a szerepbe, de hát ő nincs egy súlycsoportban Nicholson-nal, ezért a végső harc nem lehetett olyan ütős, mint amilyennek lennie kellett volna (most komolyan, hogyan engedhettek össze egy igaz ragadozót egy nyálas szépfiúval, hová tette a rendező a szemét?). Még Ennio Morriconéban is sikerült csalódni, ezúttal hiányzik a zsenialitás a dallamaiból, amelyekből nem is maradt meg igazán semmi, és nem ezt szoktuk meg a mestertől. Igazából nem sikerült eldönteni, hogy mi a film műfaja, horrornak kevés, romantikának sok, thrillernek elmegy. Nem sok alkalmunk van rettegni a játékidő alatt, túl hosszúra sikeredett a felvezetés, túl kevéssé sikerült egyben tartani a történetet, amely így túl sokfelé kanyargott, de legalább a végére összekapta magát.

Ha valaki, hát én aztán nem vagyok egy horrorfan, de még nekem is kevés volt ehhez a történethez a vér. Az ugyanis nem igazán volt benne, inkább dráma lett belőle, a vérfarkasos jelenetek is inkább álomszerűek voltak, Nicholson-rajongóknak kötelező a film, de a rémisztgetős műfaj szerelmeseinek nem ajánlanám megnézésre. Ez még mindig nem lett volna baj, de a karakterek is elég felszínesre sikeredtek, tényleg csak az isteni Jack játékának köszönhető, hogy nem fulladt teljes unalomba film. Laura alakja is érdekes lehetett volna, de végül csak annyi maradt neki, hogy miatta verekedett össze a két farkasember. A szépség és a szörnyeteg búcsúja a végén szintén csak a színészeknek köszönhetően nem lett nevetséges. Ne legyünk igazságtalanok, nem rossz ez a film, "csak" annyi a bűne, hogy közepes, ezért hiába a szépen fényképezett jelenetek (a zárókép simán zseniális!), nem lehet igazán szeretni ezt a jobb sorsra érdemes alkotást.

Nicholson szinte teljesen maszk nélkül játszik, pusztán színészi eszközökkel érzékelteti az átalakulást, ezek a film legjobb pillanatai (az én emlékeimben sem véletlenül maradt meg az a jelenet, amikor letépi magáról az amulettet, vagy az, amikor féltékenyen áll a felesége szeretőjének az ajtaja előtt), de neki igazából nem ez lehetett a kihívás, hanem annyira visszafogni magát, hogy hihetően bemutassa a jelentéktelen és szürke főszerkesztőt. Mi lányok, megkaptuk Jack-et, a férfi nézők Michelle Pfeiffert, adtunk a vérfarkasos romantikának, de nem lett igazán sikeres a film, csendben elfelejtődött. Kár érte, mert benne volt egy klasszikus ígérete, de sajnos nem vált azzá, ezzel együtt egyszer látni kell!

Vérszegény horrorfilm, közepes romantikus dráma, amelyet Jack Nicholson és Mihcelle Pfeieffer miatt érdemes megnézni!

7/10