(FilmBaráth remek kritikáját erre olvashatjátok)

Gondolom az logikus, hogy Christopher Nolan nem a Batman filmekkel a zsebében lépett ki a University College London falai közül. Tény, hogy hamar szárnyra kapott a karrierje, ám neki is kellett kisfilmeket és eredeti ötleteket felmutatnia ahhoz, hogy rábízzák egy milliárdos franchise pátyolgatását (dollárban mérve). Ezek egytől egyig különleges darabok, a címben szereplő film is, a Memento illetve a Tökéletes trükk szintén (reméljük az Interstellar újra villant egy kicsit eredetiségben). Nem is csak emiatt, hanem amiatt is érdemes külön figyelmet szentelni az Álmatlanságnak, hogy végre Robin Williams egy negatív alakot formál meg, megmutatván, hogy itt is képes korrekt teljesítményre. Nolan nem először és nem is utoljára dolgozott hozott anyagból. A film egy 1997-ben készült norvég thriller adaptációja, az új verzióról pedig még az eredeti készítői is elismerően nyilatkoztak.

A történet szerint egy Los Angeles-i sztárnyomozót, Will Dormert (Al Pacino) egy szürke alaszkai kisvárosba küldenek, hogy felderítse egy tizenhét éves lány meggyilkolásának ügyét. Ez nem hangzik túl nehéznek, főleg nem egy ilyen kaliberű kopó számára. Azonban ezen a területen ebben az időszakban nem megy le a nap, így Will egy percet sem alszik. Ráadásul a makulátlannak hitt nyomozó a gyilkos mellett a szüntelenül őt kísértő múltjával is meg kell, hogy küzdjön.

Az alapötlet egyszerűnek tűnik, ám a történetből kihozták a maximumot. Így az alkotás egy példásan megvalósított, izgalmas és erős sodrású, csavaros thrillerré vált. Emellett olyan zseniálisan kitalált és megvalósított kreatív elemekkel operál, hogy egy brutális plusz tartalmi csomaggal is szolgál. Ezzel pedig már egy kiváló pszichológiai thrillerről van szó. Saját szimbolikával rendelkezik, ami szerencsére egyáltalán nem tolakodó. A jó forgatókönyv, a kiváló rendezés, és Pfister remekül illeszkedő operatőri munkája pedig olyan feszültséggel teli atmoszférát hoznak létre, hogy Will Dormer rémálomszerű, alvás nélkül eltöltött napjai maradandó élménnyé válnak. Én egyes jeleneteket évek múltán is fel tudtam idézni az újranézés előtt. Amúgy Pfister vizuális téren produkált munkájával még a Transzcendesben sem volt nagy gond. Szerencsére nem maradunk erkölcsi, emberi, dilemmák és ennek megfelelő lezárás nélkül sem, így kerek az egész.

Az erős karakterdrámához, amelyben jó és gonosz között a határ nagymértékben elmosódik, kiváló alakítások asszisztálnak. Al Pacino esetében szerintem már az lenne a meglepőbb, ha nem zseniális. Megrendítően alakítja a megtört, fáradt zsarut, aki miközben egyre jobban letér a helyes útról és egyre inkább összezavarodik, az alváshiány miatt folyamatosan távolabb sodródik a valóságtól. Robin Williams pedig az által, hogy egy kissé misztikus, negatív karaktert is képes prímán eljátszani, bebizonyítja, hogy több mint egy jó kedélyű komikus. Bár még itt is nyomokban felfedezhető a (nála gyakori) jó szándékú kisember archetípusa. Ez annak köszönhető, hogy Walter Finch nem szociopata, hanem az (ki tudja, hogy akarva vagy akaratlanul) elkövetett szörnyű tettének következményeit elszenvedő, valaha volt jó, esendő kisember. Martin Donovan és Hilary Swank a kettőjük árnyékában mondják fel a kötelezőt, tehetségüknek köszönhetően kevés helyen lehetne beléjük kötni.

Amiatt, hogy alapszinten thrillerként és krimiként is ideálisan funkcionál és emellett még rejtélyes, homályos (a sokszor szándékosan nyitva hagyott kérdések miatt) és elgondolkodtató is, az Álmatlanság bátran ajánlható egy széles közönségnek. A bennem rejlő fanyalgó fikázógép szívesen lehúzná, de nem lenne rá valós indok. Úgy gondolom, ha a fent említett nevektől akarunk egy garantáltan korrekt művet látni, akkor nem hiba itt kezdeni. Robin Williams aktuális eltávozásával kapcsolatosan meg pláne, méltó emlék a számára.

9/10