A hihetetlenül zsugorodó ember című, Richard Matheson (Legenda vagyok) tollából kipattant történet kicsit sem meglepő módon arról szól, hogy egy férfi (név szerint Scott Carey) hihetetlen módon zsugorodni kezd. Mitől? Egy titokzatos, sugárzó ködfelhőtől, amibe emberünk hajója a tengeren belesodródik, és valami vegyszertől, amit kicsivel a tengeri baleset után véletlenül ráfújnak hősünkre. E két homályos tényező zavaros kölcsönhatása eredményezi a címben említett, ijesztő méretváltozást. Hogyan történik mindez? Lassan, de megállíthatatlanul. Az orvosok tehetetlenek, a média felkapja az ügyet, Scott Carey pedig rövid idő alatt nagy híresség lesz, majd egyre kisebb és kisebb…

Mielőtt belevágnék a mű tényleges elemzésébe, némi keresetlen gondolatébresztővel kezdenék. A különféle művészeti alkotások, így a filmek, könyvek, festmények, fotók, stb. mindig annak a kornak a lenyomatai, amelyben készültek. Az adott korszak technikája, látásmódja, ízlésvilága, politikai/kulturális/gazdasági közege meghatározó minden művészeti alkotás számára. A kritikusnak igen nehéz dolga van akkor, ha nem a saját életének, tapasztalatainak időszakából származó művel szembesül, hanem valami jóval régebbivel, valami mára egészen idegennek hatóval. Hogyan tudná beleélni magát a 3D mozizásba született ember egy olyan befogadó helyzetébe, aki a fekete-fehér filmet a tartotta a „mozivarázs” csúcsának? Hogyan tud a recenzor kilépni a saját emberi korlátai, gyarló elvárásai közül? Azt hiszem, a kritikusnak ilyen esetben össze kell szorítania a fogát, és őszintén, de körültekintően, minden szempontot megrágva kell leírnia a véleményét. Nem szabad tehát figyelmen kívül hagyni egy film „öregedését”, viszont a másik végletet is el kell kerülni, jelesül a „régen minden jobb volt” mantra hajtogatását. Az igazság szokás szerint valahol félúton lakozik a két szélsőség között.

Ha ugyanazzal a szemmel tekintek a filmre, amivel mondjuk a napokban A galaxis őrzői látványvilágát csodáltam, akkor egyszerűen siralmasnak minősíthetem ezt a mozit. Több mint fél évszázaddal ezelőtti technika, fekete-fehér felvételek, vetített hátterek, hiányzó árnyékok, megmosolyogtató eufémizmusok (a cirkuszi „valódi” törpe hölgy gyakorlatilag egy normál testarányokkal rendelkező nő kicsinyített mása), nehezen magyarázható logikátlanságok (egy macska mióta fúj az egérméretű zsákmányra? Megfogja, játszik vele, megeszi, de nem fúj rá…), és így tovább: ezek miatt egyszerűen nem tudom tiszta szívvel dicsérni a filmet. Nem, nem vagyok hajlandó egy olyan mozit remekműként ajánlani, amelynek hiányosságai fölött én magam sem tudok napirendre térni.

Az azonban vitathatatlan, hogy ennek az alkotásnak rengeteg értékes tulajdonsága van. Azokban a jelenetekben, ahol a készítők nem egymásra vetítést alkalmaztak, hanem óriási maketteket, megvan „az a bizonyos”, nagybetűs Mozivarázs. Ahogy Scott Carey-t, úgy a nézőt is beszippantja az egyre növekvő és egyre veszélyesebbé váló világ. Az alapkoncepció nagyon ígéretes, és ennek különféle aspektusait a forgatókönyvíró (az irodalmi alapot is jegyző, fentebb már említett Richard Matheson) és a rendező (Jack Arnold – a legismertebb alkotása talán A fekete lagúna szörnye) párosa igen következetesen járja körül. Scott Carey (Grant Williams lényegre törő, felesleges maníroktól mentes alakításában) egy esendő karakter, aki eleinte az orvosoktól remél megoldást az állapotára, később megpróbálja elfogadni a zsugorodását, utána bezárkózik, majd sorstársakat keres, végül pedig küzd, harcol, igazi hódító fehér emberként uralni akarja egyre szűkülő - számára mégis egyre hatalmasabbá váló - környezetét. A forgatókönyv szépen rávilágít az ember alapvető túlélési ösztönére, és egy felejthetetlen, drámai utazásra invitálja a befogadót, amely nem pusztán A pontból B-be tart, de egyik állapotból a másikba is, és amely utazásnak talán sohasem szakad vége, hiszen az univerzum – legalábbis jelenlegi ismereteink szerint – nem pusztán kifelé, de befelé is végtelen. A méretből fakadó erő, státusz, hatalom, és úgy általában az emberi mivolt elvesztése, ezáltal az új, „alacsonyabb” szintekre való átkerülés, a folyamatos, végtelennek tűnő szerepváltozás olyan téma, amely elgondolkodtatja az embert, és többféleképpen is értelmezhető. A megmagyarázhatatlan zsugorodást valamely szerzett testi fogyatékossággal vagy betegséggel is behelyettesíthetjük, és így, ebben a durván sarkított formában ráeszmélhetünk, hogy milyen küzdelmekkel, kihívásokkal, milyen „ligákban” harcolva kell néhány embertársunknak élnie a mindennapokban.

Összességében A hihetetlenül zsugorodó ember belbecs szempontjából egy hihetetlenül jó film, igazi klasszikus, ami sajnos külcsín tekintetében cefetül megöregedett. A zavaró hiányosságok kiküszöbölésére én két megoldást tudok elképzelni:

1. El kell olvasni a film alapjául szolgáló Richard Matheson-regényt (sajnos ennek magyar kiadásáról nem tudok). Ott tuti nem öregedett meg a látványvilág, és vélhetőleg a bosszantó apróságokból is kevesebb van.

2. Szólni kell pár hollywoodi fejesnek, hogy forgassanak le egy, az effekteket felújító és a kisebb logikai bakikat kiküszöbölő, de a film lényegét érintetlenül hagyó remake-et. Igény lenne rá...

Megjegyzés: aki egy kicsit másabb, alaposabb szemszögből is tanulmányozni kívánja ezen mű mondanivalóját, az a kommentek között vessen egy pillantást Oldfan meglátásaira, megéri!

7,5/10