Egyszer-egyszer szembejön velem egy olyan produkció, amelynek minden logikus elképzelés alapján egyáltalán nem kellene tetszenie nekem. A 10 Years-ben is rengeteg olyan elem van, amelyet minden más műben utálnék, ebben viszont sehogyan sem tudom. És ennek az alkotásnak az igazi nagysága talán pont ezen mérhető le a legjobban.
A film egy 10 éves osztálytalálkozót követ nyomon egy átlagos amerikai városban. Az egykori osztálytársak között van, aki egészen Japánig jutott, más még mindig a környéken él, vannak köztük szinglik és családos emberek, híres zenész, de autókereskedő és bróker is, egy dolog azonban közös bennük: ezen az estén mind szembetalálják magukat lezáratlan középiskolás éveikkel, és megpróbálják jóvátenni mindazt, amit 18 évesen elrontottak.
Ez a felállás gyakorlatilag tökéletes is egy hatásvadász, sablonos hollywoodi drámához, és ez a film pontosan az is: egy hatásvadász, sablonos hollywoodi dráma. Gyakorlatilag az összes fordulat messziről látható előre, ezek tálalása pedig olyan szándékosan könnyfakasztóra van megírva, hogy az már a giccs határát súrolja. Gyakorlatilag a színészeket is mintha műfaj alapján castingolták volna, Channing Tatummel és Justin Longgal az élen. Néhány karakter elképesztően valószerűtlen (van egy Eminem-szerű wannabe-feka srác, akinek a sztoriját erre az egy vonásra húzzák fel), Oscar Isaac pedig egy olyan nyálas számot énekel el, amely a One Direction előadásában biztosan tömegoszlató hatással bírna. Azonban az igazán zseniális az, hogy egyáltalán nincs ilyen hatással: ebben a műben a nyálas popdaltól a gyenge fordulatokig gyakorlatilag minden tökéletesen klappol.
A The Perks of Being a Wallflower kapcsán jegyeztem meg, hogy az az igazán zseniális benne, hogy mindenkit a saját fiatalságára emlékeztet, itt pedig ugyanez köszön vissza. Ez tulajdonképpen egy coming-of-age film, amelynek átéléséhez még csak 28 évesnek sem kell lenni, hanem bőven elég, ha ott van bennünk a tüske, hogy a középiskolában valamit másképp kellett volna csinálnunk. Ebből a szempontból pedig teljesen jól jön, hogy bizarr és egyedi karakterek helyett inkább olyan archetípusokat állít elénk az alkotás, akikhez mindenki tud kötődni. Ha valaki seggfej volt, és ezt bánja, akkor ő nem fogja Chris Prattet egy erőltetett comic relief-karakternek tartani, ha valaki nem vallott szerelmet egy lánynak,amikor kellett volna, és ezt bánja, akkor majd nem akarja tarkón verni Oscar Isaac-et. És szép lassan így lesz hatásvadász giccsből egy igazán hatásos és átélhető produkció. (Viszont valószínűleg a gimiben senki nem akart néger lenni, úgyhogy az a srác még mindig eléggé mellémegy.)
Nem tisztem eldönteni, hogy ez szándékos volt-e, vagy csak az Igazából szerelem óta burjánzó sokszereplős romantikus drámák közül végre egyet sikerült egy minimálisan életszagú környezetbe helyezni. Mindenesetre a végeredmény sokkal jobban képes megérinteni a nézőt, mint sok más ezerszer jobban átgondolt és kivitelezett dráma, és legyen ez bár szándékolt vagy véletlen, ez a legnagyobb érdeme ennek a produkciónak.
9/10
