Guy Ritchie berobbant a köztudatba az első filmjével, amelyben üdítően eredeti módon értelmezte újra a gengszterfilm műfaját, a piti bűnözők világába vitte el nézőit, szállóigévé váltak az übercool szövegek, a zseniális lassítások, az egyedi atmoszféra a rendező védjegyévé vált. Azonban a siker neki sem tett jót: belekényelmesedett Hollywoodba, mindenki elismeri különleges tehetségét, de csodát már senki sem vár tőle. Nekem sem ő már a kedvenc rendezőm (bezzeg 15 évvel ezelőtt...), de nagyon kíváncsian várom, hogy mit hoz ki Artúr király történetéből, és természetesen a jövőre érkező The Man from U.N.C.L.E. is automatikusan felkerült a kötelezően nézendő filmek listájára.
Guy Stuart Ritchie a hertfordshire-i Hatfieldben született. Szülei két gyermeket neveltek, Guy-nak van egy nővére, aki tánctanárként dolgozik. Korán eldöntötte, hogy mivel fogja tölteni felnőtt éveit, amikor megnézte a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című remek westernt, kijelentette, hogy ő bizony rendező lesz semmi más. Nem sokáig koptatta az iskolapadot, 15 éves korában kipenderítették az iskolából (speciális tanintézet volt, mivel Guy diszlexiás volt), mivel drogozáson kapták. Nem bánkódott sokáig, inkább elindult meghódítani álmai filmiparát, kezdetben kifutóként tevékenykedett, de hamar kiderült a tehetsége, és elkezdett reklámokat, videoklipeket rendezni.
1995-ben készítette el The Hard Case című 20 perces rövidfilmet. 1998-ban Ritchie és édesapja befektetőt keresett egy bemutatkozó nagyfilmhez, és eljutottak Matthew Vaughn-hoz, aki akkoriban filmgyártást tanult Los Angelesben. Rajta keresztül ismerték meg Trudie Stylert (aki civilben Sting felesége), és volt olyan szerencséjük, hogy látta Ritchie rövidfilmjét, tetszett neki és segít a film finanszírozásában. Így elkészült A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső, A többi pedig, ahogy mondani szokták, már filmtörténelem.
Guy Ritchie első játékfilmes próbálkozása hamar kultikussá vált annak idején, nem csoda, zseniálisan jó volt a forgatókönyv, a film is remekül sikerült, és olyan menő sztárok szerepeltek benne, mint a kor egyik leghíresebb focistája, Vinnie Jones (akinek ez volt az első filmszerepe), és a zenész ikon Sting. Eredeti, friss alkotás volt, ami új korszakot hozott a gengszterfilmek történetében: nem az alvilág krémjéről szólt, hanem kisstílű bűnözőkről. A több szálon futó, sokszorosan megtekert történet, a mocskos szájkarate, a helyzet és jellemkomikumok sora, és persze a lassítások mind részei a jellegzetes Guy Ritchie - stílusnak. A londoni alvilág alsóbb szintjein játszódó történet azonnal magával ragadja a nézőt, drukkol a fiúknak, hogy kikerüljenek abból a slamasztikából, amibe belekeveredtek, és folyamatosan ledöbben a fordulatokon.Nagyon sok karakter jelenik meg a filmben, de mindegyiknek külön története van, a túlpörgetett lúzerség (pl. amikor a gengszterek azon szenvednek, hogyan nyissák ki a rácsos ajtót) adja a sava-borsát az alkotásnak. Az én abszolút kedvenc jelenetem az, amikor a belőtt drogos lány hirtelen magához tér, és szétlövi a szobát.
Szóval, mindenki jól járt a filmmel: Rithcie híres és gazdag lett, a producerek sok pénzt kerestek, mi, nézők pedig máig nem tudunk betelni vele. Mindenki nagyon várta a folytatást, és a kiváló rendező rá tudott tenni még egy lapáttal: a Blöff még jobb lett, máig ez a legjobb filmje.
A Guy Ritchie által elkövetett forgatókönyv a simán zseniális kategória. Egyrészt nagyon jól meg vannak írva a karakterek és jól vezetett a történet, másrészt leesett állal hallgathatjuk az agyeldobós szöveget, amely mára klasszikussá érett, gondolom, mindenki hosszan tudna idézni belőle (részemről abszolút kedvenc Vinnie Jones szózata az őt fenyegető amatőr gengszterpalántákhoz). Fordulatos, nem kiszámítható a cselekmény, a különböző szálon futó események sok gubanc után végül összefonódnak, a zárókép pedig igazi keretet ad a történetnek. Sok szereplőt mozgat a film, az a közös bennünk, hogy mindannyian piti bűnözők, akik sokkal menőbbnek mutatják magukat, mint amilyenek a valóságban, ugyanakkor mindenkinek megvan a saját útja, nem egy kaptafára gyártott töltelék-karakterekről van szó, mindenki egyéniség. Akad itt kozák maffiózó, akinek nem probléma, ha egy kar útjába akad, amikor egy táskát el akar vinni, amatőr gengszterek, akiknek egy fogadóiroda kifosztása is komoly próbatétel, pszichopata röfimániás helyi maffiafőnök, bunyóbajnok cigány, és bokszmenedzsereknek kinéző lúzerek, fehérgalléros bűnözök, piperkőc szerencsejáték - bolond ékszerfelelős, profi problémamegoldó, de az én abszolút kedvencem az Orson Welles-hasonmás Rózsabimbó. Guy Ritchie kiváló filmet prezentált nekünk, nem lehet elégszer látni ezt az alapművet, nagyon vicces, szórakoztató, de nem felszínes alkotás,
A 2000-es évek elejének is megvolt a maga Brangelinája: Guy Rithcie és Madonna. Az énekesnőt nagyon tisztelem azért, mert ilyen minimális tehetséggel ilyen sikereket ért el a könnyűzenei pályán, azért viszont nem kedvelem túlságosan, hogy sikeresen parkolópályára tette a kiváló rendező karrierjét. Ahelyett, hogy újabb korszakos alkotással örvendeztetett volna meg minket, olyan szemetet gyártott az asszonnyal a főszerepben, mint a Hullámhegy. A revolver már jobban sikerült, de messze volt a korábbi sikerfilmektől.
A Spíler is csalódást okozott a nézőknek. Elég nehezen indul be a film, sőt igazán csak az utolsó harmadában érezhető az igazi Guy Ritchie feeling, ráadásul a vége sem az igazi. Meglepően kevés benne az akciójelenet, ami nem lenne baj (illetve, dehogynem!), de sajnos a karakterek és a történet nem sikeredtek túl izgalmasra, ezért időnként fellép a méla unalom állapota, ami azért egy Guy Ritchie filmnél nem kicsit lelombozó érzés. Az alapvető probléma az volt a forgatókönyvvel, hogy nem a három kisstílű gengszter nagyon izgalmas karakterére koncentrált, hanem a két maffiavezér nem kicsit klisés párharcára. Túl sok szál fut a filmben, amit ezúttal nem tudtak az írók nem tudtak érdekesen összefonni. A rendezőre jellemző nem kicsit mocskos nyelvezetű szájkarate eléggé fékezett habzásúra sikeredett, ebből a filmből sajnos egyetlen igazán ütős mondat sem maradt meg.
Aztán véget ér a házasság, Ritchie pedig végre belevetette magát a munkába, melynek meg is lett az eredménye: a Sherlock Holmes filmekkel újra feltette magát a térképre. Habár ezeknek az alkotásokat messze elkerülte Sir Arthur Conan Doyle szelleme, viszont látványosak és szórakoztatóak voltak, és persze Robert Downey Jr. mindent elsöprő egyénisége kiválóan feküdt a rendező stílusához, így a filmek nagy sikert arattak a mozik pénztárainál.
Az első rész még jól össze volt rakva, a folytatás azonban ezer sebből vérzett. Ebben a filmben bevettek mindent: látványt, akciót, kalandot, Robert Downey Jr-t női ruhában, Stephen Fry-t ruha nélkül (fordítva talán jobb lett volna..), azonban egyvalamit vészesen elhanyagoltak: a forgatókönyvet. A sok akció köré csak annyi prózát írtak, hogy lehessen egy kicsit nevetni, de ez még édeskevés egy történethez. Egy jó filmhez ugyanis két jól megírt karakter kell: a jófiúé és a rossz fiúé. Azonban itt Robert Downey Jr. egyszemélyes show-jához van szerencsénk, ami alapvetően nem lenne baj, hiszen zseniálisan jó színészről van szó, aki brillírozik a neki írt szerepben, azonban egy idő után fájdalmasan kezd hiányozni az ellenpólus, ugyanis miért lenne a világ legjobb detektívjének kihívás legyőzni egy olyan unalmas alakot, mint a filmben ábrázolt Moriarty professzor? És mivel a történet nem érdekes, ezért hiába az akcióorgia, a jellegzetes Guy Ritchie-féle látványvilág, nagyon hamar unalmassá válik a film. Mivel az alkotók is érezték, hogy lapos lett a történet, ezért folyamatosan emelik a tétet, egyre grandiózusabb lesz a látvány és ezzel együtt egyre üresebb a film. Fárad a szem, csalódik a szellem. Lélektelen, felesleges folytatás lett belőle, fáj látni az elpazarolt tehetséget.
Természetesen előbb-utóbb lesz harmadik rész is. Most mondanám, hogy eszemben sincs megnézni, de úgyis az lesz a vége, hogy rohanok majd a moziba, mert nem létezik, hogy Downey Jr. és Guy Ritchie egyszer ne tudjon összehozni egy nagyon jó filmet. És ha már a második rész egy übecool, de teljesen felejthető folytatás lett, legalább a harmadik felvonásra kapjátok már össze magatokat, fiúk!
Azóta méla csönd veszi körül Ritchie-t szakmai szempontból, magánéletében viszont révbe ért: boldog családi életet él egy modellel, távol a celebvilág zajától. De szerencsére nem pihen, már dobozban a The Man from U.N.C.L.E. című film, jövőre kerül a mozikba, kíváncsian várjuk. Az Artúr király előkészítés alatt áll, remélhetőleg az is minél előbb gyártási szakaszba lép, vagyis egyáltalán nem vonult vissza a kiváló rendező, csak visszavett a tempóból.
Guy Ritchie határozottan öregszik. Tovatűnt már az ifjonti hév, a profizmus lépett a helyére, de sajnos ezzel kiveszett a filmjeiből az a bizonyos plusz, amibe a nézők beleszerettek annak idején. Lassan, de biztosan beleszürkült a mozi világába. Már nem ügy, ha forgat, de azért még mindig figyelünk rá, de már nincs rajta a világ szeme annyira, de nem is akkorák az elvárások, mint régen, nyugodtan lehet dolgozni, simán jöhet még egy igazán fejbevágós film az ő rendezésében!
