Akkor érdemes újra elővenni a klasszikusokat, ha tudunk valami újat, korszerűt mondani a közönségnek, ellenkező esetben egy szép, de üres, kötelezően letudott előadás lesz belőle. Ezúttal is ez történt sajnos.
Pedig ha valakitől, akkor Kenneth Branaghtól igazán elvárható lett volna, hogy újraértelmezze az avoni hattyú örökbecsűjét, hiszen ő korunk legnagyobb Shakespeare színésze. Ezt valószínűleg nem csak én gondolom így, hiszen elég nehéz volt jegyet szerezni a National Theatre Live előadásra (ennek keretében élőben közvetítenek színházi előadásokat a moziban). Izgatott pusmogás folyt a kezdés előtt, a várakozást fokozta, hogy az egyik fordító is megszólalt az előadás kezdése előtt, okos gondolatokat fogalmazott meg, és felhívta a figyelmünket a szöveg néhány szépségére. Aztán végre felgördült a függöny.
Hatásos képpel kezdődött a közvetítés. Egy keresztet láthattunk, majd szépen lassan fordult a kamera, és megláthattuk a három boszorkányt, akik azt jósolják az éppen győztes csatából hazatérő Macbethnek, hogy jutalmat kap a királytól, és egyszer ő lesz Skócia királya. A jelen lévő másik hadvezérnek, Banquo-nak azt mondják, hogy ő maga nem, de az utódai királyok lesznek. Hírvivő jő, a jóslat első része valóra válik, Macbethből thán (gróf) lesz, ezért vérszemet kap, és siettetni akarja az eseményeket, királygyilkosságra készül. Az alkalom adott, hiszen az uralkodó nála száll meg, azonban az utolsó pillanatban visszaretten, ámde felesége, Lady Macbeth mégis ráveszi a véres tettre. A király fiai ijedtükben elmenekülnek, ezért mindenki azt hiszi, hogy ők voltak a tettesek, így Macbeth fejére kerül a korona. Azonban nem sokáig élvezi az uralkodás örömeit, egyre inkább úrrá lesz rajta a lelkiismeret furdalás, valamint félti a hatalmát, egyre több gyilkosságra ad parancsot. Lady Macbeth álmában elmondja a bűnöket, amelyeket férjével elkövettek, majd öngyilkos lesz. Macbeth uralma pedig a jóslatnak megfelelően csak addig tart, amíg elindul ellene a birnami erdő, és egy olyan ember öli meg, akit nem anya szült.
Shakespeare ezen darabján a szóbeszéd szerint átok ül, a színészek soha nem mondják ki a címét, csak úgy emlegetik: a skót darab. Ki tudja, hogy ez igaz-e, de legendának nem rossz. Ez a legrövidebb a királydrámák közül, nagyon régen olvastam, és direkt nem újráztam, hogy ne befolyásoljon semmi az előadás előtt. Nagyon erős kezdés után szépen lassan ellaposodott a darab, voltak benne szép pillanatok, de összességében kicsit csalódott vagyok, messze volt a katarktikus élménytől. Kenneth Branagh nemcsak a főszereplője, hanem a társrendezője is volt az előadásnak, és nem hiába rendezett már több filmet, kihasználta a mozis közvetítéshez ez irányú tapasztalatait. Hatásos képekkel, kreatív kamera beállításokkal turbózta fel az előadást, azonban ez sajnos nem változtatott azon, hogy igazán nem érintett meg a darab. Ugyanis nem volt olyan motívum, amit külön kihangsúlyoztak volna, kis túlzással egy szépen fényképezett színházi előadáshoz volt szerencsénk, ahol a színészek szépen elmondták a szövegüket, rendben ment minden, letudtuk a kötelezőt, de nem sok minden marad meg belőle.
Kenneth Branagh természetesen nagyszerű alakítást nyújt, méltó a hírnevéhez, a monológokról csak felsőfokon lehet beszélni, azonban ez sajnos ezúttal kevés volt egy igazán ütős előadáshoz. A többi színész is jól, de nem kiválóan játszik, ez alól a Lady Macbethet játszó Alex Kingston és a MacDuffot alakító Ray Fearon a kivétel, ők tényleg jó alakítást nyújtottak.
Rob Ashford és Kenneth Branagh rendezőként sajnos nem alkottak kiemelkedőt ebben a darabban. Egy szép, jól fényképezett, ámde lélektelen, súlytalan drámát hoztak össze, ennél szerintem nem csak én vártam volna többet tőlük.
Kenneth Branagh alakítása miatt érdemes megnézni az előadást, azonban katartikus élményt ne várjunk tőle.
7/10
