Úgy emlékszem, gyerekkoromban nem rajongtam a Kázmér és Hubáért. Elolvastam, ami elém került, mindig volt pár képsor például a Garfield Magazinban, de néha nem értettem, hogy mi benne a poén, és némelyik túl komolynak tűnt. Aztán felnőttként kezdtem újra olvasni, és teljesen beszippantott. A gyűjteményes köteteket vettem kézbe azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy konkrét képsort megtaláljak, amire még régről emlékeztem (azóta meglett), és közben rengeteg új kedvencem lett. Kázmér és Huba annyira a popkultúra részei, hogy szerintem senkinek nem kell őket bemutatni, ez a kötet pedig nem csak a rajongóknak nyújthat kellemes élményt, hanem mindenkinek, akit érdekel a ’80-as/’90-es évek amerikai képregénykiadása, vagy egyszerűen csak bepillantana a legendás páros kalandjainak születésébe.
A kötet lényegében a Billy Ireland Képregénytár és Múzeum Bill Watterson Gyűjteményébe nyújt betekintést, a kiállítás tematikájának megfelelően. Olvashatunk egy interjút, amelyet a kiállítás kurátora készített Bill Wattersonnal, és amely nagyot emel a kötet színvonalán. Minden szóba kerül benne, ami csak hatással lehetett a Kázmér és Hubára, emellett részletes képet fest az alkotóról is, valamint végigköveti a képregény sorsának alakulását a kezdetektől (1985) az utolsó képsorig (1995). A mélyinterjú mellett az eredeti képsorokhoz fűzött kommentárok is segítenek megvilágítani, hogyan is jött létre ez az ikonikus képregény. Látjuk, hogy kik és hogyan hatottak Wattersonra, bepillanthatunk a korai munkáiba, megmutatja az eszközeit (ez szerintem különösen humoros része a kiállításnak), majd következnek a jól ismert és szeretett képsorok. Külön fejezetet kapnak a szereplők és az évszakok, felelevenítjük a legfontosabb témákat és a képregényekben megjelenő társadalmi kérdéseket. A vasárnapi képsorok után pedig a kötet az utolsó, 1995. december 31-én megjelent Kázmér és Hubával zárul.
A kötet bevezetőjében ott van az a három szó, amely szerintem a legjobban kifejezi, miért lehet ezt az örök hatéves kisfiút és tigrisét rajongással szeretni: „humor, szív és bölcsesség”. Ez az a három dolog, ami megvan Kázmér és Huba kalandjaiban, és amelyet ha gyerekként nem is, felnőttként én végtelenül szeretek és hálásan köszönök Bill Wattersonnak. Ha valakinek rossz kedve van, szerintem érdemes Kázmér és Hubát olvasnia; élhetőbbnek és egyszerűbbnek tűnik a világ. Egy olyan gyerekkort mutat be, amelyben nem az elvárások, a szoros időbeosztás, a különórák stb. dominálnak, hanem a kalandok, a játék, a világ felfedezése. A képsorok ráadásul annyira egyetemes igazságokat fogalmaznak meg, hogy 30 évvel a megjelenésük után is élvezhetőek, teljesen időtállóak. Mindig lesznek Kázmérok (és mindig lesznek Hubáik), és a szeretet, a barátság, a kalandvágy, a fantázia, a játékosság olyan értékek, amelyekről az ember mindig szívesen olvas.
A kötetben szereplő képsorok nagy részét én ismertem, illetve a jubileumi válogatásból az alkotó gondolkodásmódja, értékrendje is már ismerős volt nekem, mégis nagyon érdemes volt ezt a kötetet is elolvasnom. Maga a kiadás gyönyörű és méltó: a Vad Virágok Könyvműhelynél nagyon jó kezekben van az életmű. Tetszett az interjú és az alkotói metódusba való bepillantás, gyönyörűek a színes képek, és bevallom, az utolsó képsort olvasva kicsit el is érzékenyültem. Szerencsére Kázmér és Huba világa olyan világ, amelybe bármikor vissza lehet térni, és mindig otthon érzi benne magát az olvasó. Én arra biztatnék mindenkit, hogy olvasson Kázmér és Hubát, és hallgasson Kázmérra: „Varázslatos ez a világ, Huba, öreg barátom… Hát induljunk felfedezni!”
10/10
A kötetet a Vad Virágok Könyvműhely jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
