Annak ellenére, hogy népszerű és fiatal szerzőről van szó, még semmit nem olvastam korábban Guillaume Musso tollából, így hát teljes váratlansággal ért az az erős atmoszférateremtő képesség, amellyel a szerző az első oldalaktól kezdve megragadott, ahogy beszívott a történetbe, és nem eresztett el addig, amíg sokszorosan meg nem forgatott és el nem szédített.  

Tette mindezt úgy, hogy a szöveg nem hosszú, a leírások nem burjánzanak el, mondhatni, a hangulatteremtő mondatok teljesen minimalizáltak, és a lényeg a pár sorban felvázolt eseményekben van összefoglalva. Minden, ami fontos, a találkozásokból, párbeszédekből ered, minden kulcsjelenetbe beleránt a szerző, hogy ott és akkor élhessük át az eseményeket, aztán gyorsan kihúz a jelenbe, hogy a következményekkel is szembesülhessünk. Igen ám, de akkor mitől olyan különleges és izgalmas ez a regény? 

Nos, attól, ahogyan mindez megvalósul. Ha csupán egy sima krimitörténet lenne, már a szöveg első harmadában találgatni lehetne, ki a gyilkos, ki az, aki nem kelt gyanút, mégis kötődhet a gyilkossághoz. A kriminek is megvannak a maga kötelező elemei úgy, akárcsak bármely más zsánerirodalmi alkotásnak. Amiben ma különlegeset és élvezhetőt nyújthat egy sikerszerző, az nem a kötelező panelektől való elzárkózás, hanem az események sorrendjének bemutatása, az olvasó elgondolkodtatása, sőt, rákényszerítése arra, hogy minden karakter motivációját újra és újra felülvizsgálja.

 
A rejtély már a történet legelején adott: miért vonul vissza egy Mediterráneumban lévő elzárt kis szigetre egy olyan sikerszerző, akinek mind a három megjelent könyvéért az olvasók és a kritikusok is odáig vannak? Mi késztet rá egy embert, hogy elzárkózva, húsz éven át magányban élje az életét, miközben egyetlen sort sem ír? 
Már önmagukban súlyos kérdések ezek, és a magyarázat sokkal bonyolultabb, sokkal hátborzongatóbb, mintsem azt előzetesen megtippelhetnénk. A sziget látszólag békés lakói sem biztos, hogy azok, akiknek mutatják magukat, és az időközben megjelenő szereplők sem biztos, hogy csupán kíváncsi, két sztoriszálat összekötő karakterek, még ha első blikkre annak is tűnnek. A történet mögötti igazságot több módon is megpróbálják felderíteni, ezzel párhuzamosan pedig az olvasó is egyre jobban bevonódik az egyre jobban kibomló események felderítésébe, ráadásul úgy, hogy fejezetről fejezetre változik a logikusnak tűnő, lehetséges megoldás. Amikor már úgy hinnénk, választ találtunk a kérdésre, és azt is tudjuk, ki követte el a szigetet lázban tartó rejtélyes gyilkosságot, Musso bedob egy újabb részletet, aminek hatására át kell értékelnünk a véleményünket, és ezt a szokását meg is tartja egészen az utolsó fejezetig. 

Az írók titkos élete tehát egy rettentően izgalmas krimi-thriller, szórakoztat és elgondolkodtat egyszerre. Könnyen fogyasztható, pedig a hömpölygő történet ellenére súlyos kérdéseket feszeget. Miért alkotunk? Mi teszi az írót íróvá? Fontos-e a kritika? Magányos-e, aki magányra kárhoztatja magát? Felül lehet-e emelkedni a bosszúvágyon? Létezik-e megbocsátás? Akit foglalkoztatnak a felvetett kérdések, és bírja a lelki feszültséget, mindenképp olvassa ez a regényt. Én nem bántam meg, számomra ez most tökéletes. 

10/10

A könyvpéldányért köszönet illeti a Park Kiadót!