Eleanor Oliphant köszöni, jól van hirdeti meggyőző betűtípussal a könyvborító. Vagy talán mégsem? Az idei olvasmánylistám eddig is tele volt csupa-csupa jó könyvvel, de Eleanor Oliphant az őszinte hangjával ki tudott emelkedni közülük is. Rengeteget tanulhattam tőle a néhol szomorú-megható, néhol vidám történet során.

A múlt eddig elrejtőzött előlem – vagy én magam rejtőztem el tőle –, de akkor is itt van, még mindig itt ólálkodik a sötét sarkokban. Ideje beengedni egy kis fényt.

Mindig van valami izgalmas egy ismeretlen első regényes íróban, mert sosem lehet tudni, hogy mire lehet számítani. Gail Honeyman jópofa neve mögött szerencsére egy remek író lakozik, aki egyszerre tud kőkemény, rideg drámát és optimista, vidám helyzeteket írni. Végig lábujjhegyen táncoltatja az olvasót a kettő között, és sokszor úgy éreztem, hogy a mélybe fog taszítani, de végül mindig biztonságosan gördítette előre a történetet.

A történet a 30 éves Eleanor Oliphantról szól, akinél szinte rögtön jönnek a jelek, hogy valami nincsen rendben. Az arca egyik oldalán sebhely húzódik. Unalmas, irodai munkát végez, pontos szabálykövető, aki a kollégái szemében az iroda csodabogara, de a hétvégéket vodka vedelésével éli csak túl. Szerda esténként beszél az anyjával telefonon, aki sokszor kíméletlen és veszélyesnek tűnik. Ezen kívül nem történik vele semmi. Aztán egyszer csak több váratlan dolog következik be Eleanor életében, amelyek kilökik az addigi megszokott szokásaiból. Megismer egy férfit, aki első látásra megfelelő társnak tűnik és az új kollégája sem úgy viselkedik vele, mint a többiek.

Szociális munkás vagyok, úgyhogy a könyv azonnal felélesztette az efféle ösztöneimet: mi lehet a baj, mi történt? Gail Honeyman a könyv nagy részében csupán félmondatokat, futólag elejtett szavakat dob be csalinak ezzel kapcsolatban. Az ilyen írói eszközök nem a kedvenceim a késleltetésre, de itt jó döntés volt. Nem krimi ez, hanem egy lélektani regény, amely során Eleanor-ral együtt tárjuk fel a múltat és a titkokat. Ennek az érzelmi hatása teljesen letaglózott, de ehhez tényleg sötétben kell tartani az olvasót is. A könyv során szépen egymáshoz lehet illeszteni a különféle darabkákat, a végén pedig minden kiderül, érdemes kivárni, főleg, hogy több csavart is tartogat. (Ironikus módon 2 pszichiátriai vizsgám közé illesztettem be ezt a könyvet kikapcsolódásnak, helyette olyan érzékenyítő tréninget kaptam, hogy a fal adja a másikat. Sokáig tudnám még elemezni a könyvet szakemberi szemmel, de azzal a cselekmény nagy részét is lelőném.)

De a könyvet mégsem a fentiek miatt szerettem annyira, hanem azért, mert nem a szerelem változtató erejét, hanem a barátság témáját hozza előtérbe. A könyv elején ugyan egy furcsa, kínos szerelmi szál kerül felvezetésre, később szerencsére erről áttevődik a hangsúly.

Eleanornak nincsenek barátai. Nincsen senkije. A legtöbb hétvégéje úgy telik el, hogy nem szólal meg, csak hétfő reggel köszön a buszsofőrnek, mikor felszáll a buszra. Nem érinti meg senki, így minden emberi érintés felértékelődik, még egy szimpla vérvétel is. Eleanor nem érzi úgy, hogy hiányozna neki valami, a kollégáival nem találja a közös hangot, akik sokszor gúnyolják néha rejtetten, sokszor egészen nyíltan, de valamilyen szinten ő is lenézi őket. Nem érti az emberi viselkedéseket és kapcsolatokat, a hétköznapi élet szokásait. Gondosan beosztja a pénzét és mindennek igyekszik a praktikus oldalát nézni, legyen az egy találkozó, vagy egy új cipő. Az irodába aztán új rendszergazda érkezik, Raymond, aki Eleanor tökéletes ellentéte. Egy tipikus informatikus fazon, laza, geek, aki szereti az életet, és Eleanor számára befogadhatatlan ruhákat hord (színes sportcipőt és sorozatos pólókat). A kapcsolatuk lassan halad valami több felé, miközben Eleanor teljesen másra összpontosít, így csak később döbben rá, hogy van valaki, akivel együtt ebédelhet. Akivel beszélgethet. Akiben megbízhat.

Mivel Eleanor szemszögéből van elmesélve a történet, így Raymond-ot is sokáig csak az ő szemével látjuk: a hibái felnagyítva, a viselkedését Eleanor sokszor nem érti, amit azért sajnálok, mert Raymond az az ember, akinek aranyból van a szíve, akit a könyv elolvasása után mindenki szeretne a barátjának tudni. Én is. Mindenkinek egy Raymondot!

Raymond nem riad meg Eleanor múltjától, hanem mindenben próbál segíteni a lánynak, csak azért, mert barátok. A lány sokáig nem érti a kapcsolatukat, később viszont gyönyörű gondolatokat fogalmaz meg arról, hogy mennyire melengető érzés tudni, hogy valaki gondol rád. Hogy milyen az, amikor a "Vigyázz magadra!" mondatot tényleg komolyan gondolja az illető. A magány és a barátság ilyenfajta szembeállítása nem túl gyakori a könyvekben, valamiért mindig egy romantikus szálba van ez beleszőve és egészen meghatott, hogy itt nem ez történt.

Már pár nap eltelt a könyv befejezése óta, de azóta is a fejemben motoszkál ez a történet, újraolvasós kedvenc lesz azt hiszem belőle. Ajánlom mindenkinek, aki nem fél a sötétbe nézni, mikor a fényt keresi.

10/10