Gabi vagyok, az utóbbi egy évben találkozhattatok velem a Supernatural Movies oldalán. Mostantól itt próbálok majd filmeket jól megkritizálni, illetve fejlődni. Odavagyok Joon-ho Bong és Xavier Dolan munkáiért, a kedvenc színészeim James McAvoy, Tom Hardy, és Emma Thompson, a múzsám pedig Elle Fanning.
Stephen King regényeit adaptálni minden filmesnek egyfajta kihívást jelent, hiszen hosszú, több száz oldalas történeteit meglehetősen kilúgozva, általában botrányos formában láthattuk viszont a mozivásznon. Darabont volt az, akinek sikerült három King könyvet is legalább jól, de A köd esetében már kiválóan megrendezni. Ezen kívül Kubrick Ragyogása mondhatja el magáról, hogy jó film lett, a többi próbálkozás viszont maximum a közepes szintet érte el. 2009 tájékán Cary Fukunagára került a sor, hogy megalkossa az ötödik olyan produkciót, ami méltó King nevéhez. A stúdió viszont 2015-ben nem engedte, hogy megvalósítsa saját, elborult vízióját, és úgy gondolom, ez volt a legnagyobb hiba, ugyanis megfosztottak minket egy újabb – feltehetőleg – kitűnő King adaptációtól.
Egy Maine területén lévő kisvárosban kitör a nyári szünet. A The Losers Club tagjai alig várják már, hogy naphosszat ökörködjenek és élvezzék a hosszú, sulimentes időszakot. Hozzájuk csapódik egy kicsit különc, lázadó lány és az idén suliba érkezett, visszafogott „új srác”. Csakhogy a település napjait folyamatos tragédiák árnyékolják be. Egyre több gyerek tűnik el rejtélyes körülmények között. A banda csak hamar rájön, hogy az események mögött a rejtélyes entitás, azaz Pennywise áll. Elkezdik hát felvenni vele a harcot, de közben a nyakukon érzik a környék rosszfiújának, Henrynek a leheletét.
A rendezői székbe végül azt az Andy Muschiettit ültették, aki a 2013-as Mama című horrorért felelős. Ugyan, mint film, nem igazán állta meg a helyét, de egy olyan nyomasztó atmoszférát sikerült teremtenie, ami hatalmába kerítette az embert. És ez nincs másképp az Az esetében sem. A cselekmény helyszínéül szolgáló Derry elképesztően szépen ki van dolgozva. Eljutunk a csatornarendszerbe, hőseink házába, egy leamortizált romba, egy sziklához, és a várost körülölelő erdőbe is. Ezek a helyszínek pedig teljes részletgazdagságukban jelennek meg előttünk. És legfőképpen ennek köszönhetően a misztikus, kisvárosi hangulat átjárja az egész filmet, így sikerül magával ragadnia az embert. Ebben pedig nem kis segítségére van Wallfisch baljós, sokszor idegtépő zenéje. Erre pedig szüksége is van a filmnek, mert sajnos kongóan üres lett.
Üzenetet vagy mögöttes tartalmat nem is érdemes keresni a műben. Pedig kézenfekvő lett volna, ha a tragédiáktól árnyékolt felnövés történetet kapunk, csak ehhez komplex személyiségekre is szükség lett volna. Csakhogy 7 főszereplő személyisége 1-1 múltbéli baleset vagy valamilyen félelem köré van fűzve, ezért pedig iszonyat egysíkúak lettek, arról nem beszélve, hogy fájóan tipikusak. Ráadásul, mivel sokan vannak, időt így is temérdeket kell szánni rájuk, és nincs lehetőségünk megismerni az elveszett gyerekek miatt megtört lakosságot. Erről képet csak Bill szemén keresztül kapunk, de ez sem átfogó.
Olyan forgatókönyvi bakikról már nem is beszélve, hogy miért egy 12-13 éves kis srácnak lesz először a gyanús a rengeteg eltűnés, és az, hogy a rettentően sok áldozatot követelő halálesetek ciklikusan ismétlődnek? A gyerekek evilági ellenlábasát, Henryt meg egy az egyben ki lehetett volna írni a sztoriból, mert nem csak, hogy íve nincsen a karakterének, de nem is tesz hozzá semmit az eseményekhez. Nincsen dramaturgiai szerepe. Őt láthatóan a Stand by Me Ace Merilljéről akarták mintázni, de nem csak jelentőségében, és összetettségében esik távol tőle, de Nicholas Hamilton is teljesen impotens a szerepben, pláne Sutherlandhez képest.
A pozitív oldalon viszont ott áll Bill Skarsgård, aki lehengerlő Pennywise szerepében, és láthatóan élvezte azt, hogy gonoszkodhat. Miatta azt tanácsolom, hogy ha van lehetőségetek, inkább eredeti nyelven nézzétek meg. Annak ellenére, hogy a színész kiválóan alakít, az írók a karakterével és annak misztikumával is rendesen elbántak. Az egy dolog, hogy vannak megkérdőjelezhető döntései, de azt nem igazán értem, hogy miért nem ölte meg a kiszemelt áldozatait akkor, amikor volt rá lehetősége? Ez tudtommal a könyvben – amit én nem olvastam – meg van magyarázva, de itt teljesen elhanyagolják. Ezzel pedig élét veszik el egy alapvetően izgalmas gonosznak.
És ebből pedig nem csak ennek a produkciónak, hanem a horrornak, mint műfajnak az egyik legnagyobb hibája következik. Elképesztően gyáva lesz és a kezdeti ijesztgetések után már nem félelmetes. Nem mer meghúzni váratlan fordulatokat, hirtelen bekövetkező tragédiákat, amik elindíthatnák valahová a karakterek fejlődését. Erre még az is rátesz egy lapáttal, hogy a gyerekek az életkorukkal abszolút össze nem egyeztethetően viselkednek. A legkatasztrofálisabb mégis az, amikor ez a két elem egyszerre van jelen a vásznon. Ezek a kihagyott ziccerek és a kezdés - ami egy elképesztően könyörtelen filmet ígér - döbbentenek rá minket, hogy ebben a filmben voltak lehetőségek, voltak jó meglátások, a készítők csupán bátortalanok voltak. Arról nem is beszélve, hogy a végén arcpirítóan szánalmas módon próbálnak megvezetni bennünket.
Hiába a kiváló nyitójelenet, a magával ragadó kisváros és a szinte zseniális Bill Skarsgård, az Aznak nincsen helyén se az esze, se a szíve. Pontosan azért készült el, amiért az idei év másik King-adaptációja, A setét torony is, hogy pénzt hozzon a házhoz. Csak ennek, társával ellentétben, ez sajnos össze is fog jönni, hála a remekül összevágott előzetesnek és a kezdeti lelkes visszajelzéseknek. Őszintén remélem, hogy egyszer Cary Fukunaga is megrendezheti saját verzióját, ami jóval sötétebb, könyörtelenebb, de ezek miatt jóval drámaibb is lesz. Mert látszik, hogy ez a világ, ez sztori tele van lehetőségekkel. Kár érte.
4,5/10
Az Az teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (MAFAB) oldalán.