[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]
Kevéssé ismert tény, hogy mielőtt még Joss Whedon a filmtörténelem egyik legmasszívabb trendjét beindította volna a Bosszúállókkal, történetesen a nagy rivális DC-nek dolgozott egy Wonder Woman-filmen. Meg is írta a forgatókönyvet, ami a stúdiónak nem tetszett, útjaik pedig ezzel elváltak. Whedon Wonder Womanje nemcsak a hamarosan érkező film fényében pikáns, hanem azért is, mert a rendező végül a Batgirl esetében (legalábbis egyelőre) dűlőre tudott jutni a DC-vel, így tehát szintén egy hősnővel járulhat hozzá ehhez az univerzumhoz is. És ez talán annak köszönhető, hogy belátta, amit az azóta lényegesen kevésbé finnyás producerek mondtak neki: ez a forgatókönyv tényleg nem lett volna jó.
Abból látni igazán, hogy a jelenlegi szuperhősdömping a folyamatosan küszöbön lévő csömör ellenére is milyen magas szintet üt meg, ha előveszünk néhány szkriptet 10 évvel ezelőttről, a képregényes gőzhenger beindulása előttről. A Whedon-féle Wonder Woman ugyanis nagyjából hasonló szemléletet képvisel, mint például George Miller finoman szólva sem életképes Justice League-je: filmvászonra vinni a karaktereket, bármi áron. Ez a forgatókönyv is egy tucatszerű eredettörténet, egy rakás képregényes klisé (gonosz, az emberiség egészét manipuláló vállalat), didaktikus konfliktusalakítás és karakterábrázolás keveréke, a megfelelő pontokon megtüzdelve egy rakás látványos akcióval. Amelyek bár menetrendszerűek és koncepcionálisan finoman szólva sem frissek (ráadásul a finálé gépszörnye kísértetiesen hasonlít a Bosszúállókéra), Whedon már a forgatókönyv lapjain is jól koreografálja őket, tehetségéből kiindulva pedig a vásznon sem hagytak volna kivánnivalót maguk után.
Wonder Woman először menekültekkel keménykedő szerb milicistákkal számol le, majd a saját Gothamjét, Gateway Cityt kezdi megtisztítani minden bűntől, és a fák tetején ragadt kiscicákat is csak azért nem hozza le, mert Whedon humora itt már időben kapcsol. Jellegzetes whedonizmusok azonban egészen minimális mértékben találhatók csak a könyvben, amely jobbára jellegtelen - még az amazonok világában játszódó bevezetés adja e tekintetben a legtöbbet, az ugyanis egy külsejében - karakterében is egyedi, életképes törésvonalakat felvonultató környezetként lett megalkotva. És itt még levegőt is kap az a Steve Trevor, aki utána hamar a hagyományosan csinos modelleknek fenntartott biodíszlet szerepbe silányul. A Diana és közte kibontakozó szerelmi szál nem hogy papírvékony, de jóformán nem is létezik, Steve a bevezetés után alig tűnik fel a vásznon és akkor is többnyire kényszeredetten próbál neki helyet találni a narratíva.
Ez a Wonder Woman tehát nem lett volna kifejezetten rossz (főleg nem 2007 tájékán), azonban bármilyen szemmel is nézem, kiszámítható és fantáziátlan a Whedon által felvonultatott fegyvertár túlnyomó része. Az első világháborús környezetbe helyezés már látatlanban is bevállalósabb húzás volt Patty Jenkins műve részéről, mint bármi, amit Whedon ebben a szkriptben leírt - azaz remélhetőleg nemcsak a rendező, de a DC számára is tanulságos volt ez a csírájában elhalt próbálkozás.
