A határaikon kívülre kiszivárgó argentin filmeket (ha csak olyan közkedvelt darabokat emlegetek, mint az Eszeveszett mesék, Szemekbe zárt titkok, 9 királynő) jellemzően bámulatos fordulatosságukról, helyenként egészen sötét ízt kapó hangulatukról és hibátlan műfajhasználatukról ismerhetjük. Ezeket a jellemzőket nézve Az alagút végén is tökéletes illeszkedik a nemzetközi ismertségre szert tett argentin produkciók közé: a sok tekintetben a Hátsó ablakot újrafogalmazó története szerint a tolószékes Joaquin felfedezi, hogy pincéje közvetlen közelségében egy bankrablásra készülődve fúrnak alagutat. A remek technikai érzékkel bíró úriember előbb megfigyelni kezdi az elkövetőket, majd rájön, hogy helyzeti előnyét arra is kihasználhatja, hogy a bűntényből maga is hasznot húzzon.

Az alagút végén kellő ötletességgel és frissességgel közelít ehhez a némiképp kézenfekvő alapötlethez, rengeteg aprósággal pezsdítve fel az egyébként kézenfekvően adódó (és kevés feszültségre okot adó) történetvezetést. A főhős mozgáskorlátozottsága például viszonylag kevés mondanivalóval bír, azonban egy remek eszköz arra, hogy alkalmanként szorult helyzetbe hozza, illetve újabb és újabb kihívások elé állítsa. Ugyanígy élete minden egyes részletének, a fal túloldalán álló tolvajok elkapott mondatainak is egyaránt lesz jelentősége, egy rendkívül átgondolt írói koncepcióról téve tanúbizonyságot.

Mégsem beszélhetünk igazán kiemelkedő moziról, ugyanis a vászonra már sokkal fésületlenebbül érkeznek ezek az elemek. Az alagút végén egyetlen mozzanata sincs igazán megérlelve, hanem kibontatlanul (és sokszor emiatt hatástalanul is) záporoznak ránk a fordulatok. A film nem fordít időt arra, hogy történetének lényegi állomásait ne csak letudja, hanem úgy találjon helyet nekik, hogy a lehető legjobb hatásfokkal működjenek, beágyazódva a karakterek személyiségébe, motivációiba és céljaiba. A rablók egymás közötti erőviszonyai, a főszereplő és a szobáját bérlő család viszonya mind a történet elmeséléséhez szükséges információmennyiség átadására korlátozódnak, eltolva a hangsúlyokat a valódi mozgatórugókról.

Továbbmegyek, Az alagút végén borzasztó rosszul ütemezett film, amely minden második jelenetébe szeretné egy heist movie összes izgalmát belecsempészni, ugynakkor éppen ezért a közjátékokon rendre leereszt. Ez különösen a több részre darabolódó fináléra jellemző, amely a végkifejlet előtt legalább 3-szor ér nyugvópontra, és igazán a csúcsokon sem tud magával rántani. Ha főhősét szorult helyzetbe kell hoznia, remekül dolgozik a rendező, de egy zenés montázsnak, egy karaktervezérelt szembenállásnak már nem találja a megfelelő időzítését és szerepét.

Hiányérzet tehát maradhat bennük Az alagút végén láttán, de egy kellemes zsánerfilm szintjét ettől még abszolút megüti az alkotás, szórakozásként egyáltalán nem elpazarolt idő ez a két óra. Csak el kell tudnunk fogadni azt, hogy ezúttal a dél-amerikai ország filmgyártásának krémje helyett egy kissé másodvonalas alkotással kerülünk szembe.

7/10

Az alagút végén teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán