Mitől jó egy regény? - hangzik az örök kérdés. Mindenkinek van valamilyen válasza rá, több remek díjat is kiosztunk ezzel kapcsolatban, listákat írunk, csillagozunk és így tovább. Donna Tartt Pulitzer-díjas műve nem kevesebbet ért el, mint hogy újra elgondolkozzak ezen a kérdésen, emiatt még inkább izgalmas utazás volt számomra ez a regény.
A könyv egy fiú felnövéstörténetét tárja elénk: 13 éves korától követjük nagyjából 28 éves koráig. Theodore Decker egy átlagos new york-i kamasz, aki édesanyjával él, apja elhagyta őket. Theo ezt egyáltalán nem bánja, jobb az életük nélküle, bár pénzügyileg bizonytalanabb a helyzetük. Aztán egy nap borzalmas katasztrófa történik, meghal az édesanyja. Onnantól kezdve Theo évről évre egyre mélyebbre kerül, sodródik a világban. Egyetlen kapaszkodója egy értékes festmény, Carvel Fabritius Aranypinty című festménye, amely egyszerre ajándék és csapás Theo számára.
Az első gondolat, ami eszembe jut a könyvvel kapcsolatban az az, hogy hiába majd' 800 oldalas, mégis úgy érzem, hogy túl hamar a végére értem. A mérete miatt sajnos nem csaphattam csak úgy bele a táskámba, hogy "majd a villamoson olvasom", de mikor végre leültem mellé, úgy olvastam el belőle egyhuzamban 200 oldalt, hogy fel se tűnt. És ez annak köszönhető, hogy Donna Tartt remekül ír, végig fenntartotta a figyelmem.
Pedig maga a történet összességében nem nagy szám. Természetesen a kb. 15 év során sok minden történik Theoval: sok-sok rossz mellett azért kevés jó történés is helyet kapott. A regénynek 3 fő helyszíne van: New York, Los Angeles és Amszterdam. New York lett a legjobban megragadva, mint egyetlen helyszín, ahova visszatér Theo. Mindig is érdekelt az a gondolat, hogy bizonyos dolgok - városok, könyvek, zenék, stb. - másképp csapódnak le bennünk a korunktól, a pillanatbeli életünktől függően. Theo is ezt az utat járja végig, ahogy gyerekkorának idealizált New York-ja egy zajos, zsúfolt várossá válik, de attól még ugyanúgy szereti. A két kedvenc szereplőm is new york-i, Pippa karaktere megérne akár egy saját könyvet, hiszen egyszerre siklott ki az élete Theo-éval, Hobie figurája pedig egyszerűen csak szívmelengető, amelyre nagy szüksége volt a regénynek.
A Los Angelesben játszódó rész egyáltalán nem lett a kedvencem, az ilyen típusú sztorikat sose szerettem, szóval nem hibáztathatom az írónőt miatta. Itt bukkan fel az egyik legérdekesebb szereplő, Boris, aki talán a legjobban alakította Theo jellemét és sorsát, kicsit hátborzongató is belegondolni, hogy egy másik, eleinte idegen ember ekkora hatással lehet az életünkre. Amszterdam pedig már a végjáték során kerül elő, ahol Theo visszatekint az életére és itt derül ki, hogy a könyv voltaképpen az ő saját memoárja, és bölcselkedve szól ki az olvasónak az utolsó lapokon.
A történet természetesen sok fordulatot tartalmaz, amelyekből a nagyobbak sajnos nem ütöttek akkorát, sokkal váratlanabbnak éreztem a kisebb meglepetéseket. Theo általában mindig a rossz útra sodródik (ritkán adódik alkalma választani konkrétan), de az írónő elég magabiztos kézzel vezeti a fiút végig mindenen. Egyetlen rész siklott csak félre, amelyben a sok akció túl elcsépeltté tette a történéseket, de efölött azért szemet lehet hunyni.
Maga Theo sem mindig az a főszereplő, akiért szorít az ember, már-már antihős figura. A történet kezdetén csak egy kiskamasz még, későbbi, első önpusztítása idején se több 15 évesnél, és ezt érdemes tudatosítania magában az olvasónak, hogy ne fogja a fejét Theo hülyeségei miatt. (Szívszorító rádöbbentés erre, mikor a fiú a menekülésekor magával viszi mostohája kiskutyáját, mint az egyetlen élőlényt, akivel kölcsönösen szükségük van egymásra.) Van egy elég nagy időugrás is a könyvben, amit azért sajnáltam. A kihagyott években nem történt semmi nagy esemény (ill. ami mégis, az dramaturg szempontból érthetően lett kihagyva, hogy később visszakanyarodjunk hozzá), de a sima hétköznapokról is szívesen olvastam volna még, kicsit több Pippa és Hobie került volna a történetbe. A regény második felében így már a magabiztos, felnőtt Theo szerepel, aki a felszínen tényleg rendben van: iskolázott, dolgozik és jó is a munkájában, megbecsülik, az Aranypinty is biztonságban. Valójában ugyanolyan bizonytalan, mint gyerekkorában, függő, bűnöző, az Aranypinty pedig sötéten feketéllik a jövője felett.
Érdekes megoldás az írónőtől, hogy Theo életét voltaképpen mások halála irányítja. Édesanyja az első nagy csapás, de vele szinte egy időben történik még egy jelentős haláleset. A harmadikra itt inkább nem térek ki, mert nem lehet spoilermentesen beszélni róla, az utolsó, negyedik eset viszont Theo (és az olvasó) látókörén kívül történik, mégis szorosabbra fűzi Theo kapcsolatát a még gyerekkorában megismert emberekkel.
Az Aranypinty festmény az egész könyv során rejtve marad, Theo ideges félelemmel őrzi, becsomagolva tartja, borzasztóan ragaszkodik az utolsó tárgyhoz, amihez neki és az édesanyjának köze volt. Nehéz egyszerűen összefoglalni, mit jelent a könyvben az Aranypinty, Theo az utolsó oldalakon meglepően filozofikus gondolatokat fogalmaz meg ezzel kapcsolatban is, de valahogy mégsem működik az üzenet. Az élet szar, minek születtünk meg ebbe a pöcegödörbe, Theo-t nem győzheti meg semmi az ellenkezőjéről. Vagy mégsem? Számomra a véletlen történések ereje (a sors?) a könyv üzenete.
Végezetül a borító zseniális, borzongatóan illik a könyvhöz, pedig eleinte nem tudatosult bennem a jelentősége.
7,5/10
A könyvet a Park Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
